Behálózva 3.rész

IM : Ez az ChangKyun, nagyon ügyes voltál. Sikerült mindent elbasztál. Miért nem bírtál magaddal?! Miért nem tudtad csak szépen, egyszerű módon megköszönni, hogy elhozott?! Miértkellett ilyen drasztikus lépést tenned?! Miért kellett kimutatnod a gyengeséged?! Az egy dolog, hogy vonz a külseje, de te nem akarsz egy ilyen pasit.
- AISH. - csaptam rá a kesztyűtartóra, majd kiszálltam és elindultam hazafelé. Nincs nekem pénzem erre a szarra. Mielőtt ténylegesen elindultam volna még hátrapillantottam, hogy Wonho merre van, de már láttam közeledő alakját, így ott mertem hagyni méregdrága kocsiját őrizetlenül és hazafelé vettem az irányt. Minden lépést egyre nehezebben tettem meg. Légzésem szaggatottá vált és verejték fojt végig testemen. - Még pár lépés. – támaszkodtam meg a kórház falán. – Pár lépést és…- vettem egy nagy levegőt és léptem egyet. - Pár lépés és mi lesz?- hallottam meg hátam mögül egy ismerős hangot. - Semmih. – válaszoltam zihálva és léptem volna még egyet, de már nem volt elég erőm hozzá. WonHo : Muszáj megemberelnem magam. Nem vagyok én valami kislány aki meg ijed egy csóktól...Még ha az illető egy fiú is.. Híres vagyok fel kell mindenre készülnöm. Lassan sétáltam vissza azon gondolkozva mit is mondjak neki vagy hogyan viselkedjek. Visszaérve a kórházhoz látom, hogy a falon támaszkodva készül távozni onnan. -Pár lépés és...-lépett egyet mikor mögé értem. -Pár lépés és mi lesz?-kérdezem. -Semmi.-válaszol és látszik, hogy szörnyűen van... a következő lépésnél majdnem összeesett de elkaptam derekát. -Ne legyél buta, miért menekülsz az orvos elől?-kérdezem olyan kedvesen, hogy még magamat is meglepem miközben még mindig derekánál fogva tartom, hogy össze ne essen. IM : Nem válaszoltam kérdésére egyből. Tekintetem elszakítottam a földtől és egyből arca után kutattam. Hosszú pillanatokig csak néztem, ezzel mondtam köszönetet, hogy utánam jött. Majd erőt vettem magamon és megszólaltam: - Nem akarok kórházra költeni. – próbáltam kiegyenesedni és karja közül kiválni, de egyedül képtelen voltam megállni a saját lábamon. Ahogy nem fogtak karjai már ingataggá vált alattam a talaj és vártam, hogy közelebbi ismeretséget kössek vele. WonHo : Teljesen zavarban voltam attól, hogy hosszú pillanatokig nézett, de nem mutattam ki hisz nem engedhettem meg magamnak. -Nem akarok kórházra költeni.-mondta majd kiegyenesedett és kibújt tartásomból. Egy pillanaton múlt, hogy majdnem a földre zuhant de még időben kapcsoltam és megtartottam karjánál amire kicsit fel is szisszent. -Ez miatt te ne aggódj. Én hoztalak ide és gondoskodni is fogok mindenről. Húztam vissza magamhoz és őt támogatva indultunk meg lassan a kórházba. IM : Már nem volt erőm semmihez, így csak engedtem, hogy segítsen. Ha Wonho nincs, most itt fetrengenék a kórház sarkánál és szenvednék. Mégse segítene senki. Csak hagynának, mert abból nem lenne semmi bajuk. - Köszönöm. – suttogtam mikor beléptünk a mozgó ajtón. WonHo : -Nincs mit köszönnöd.-mosolygok rá biztatóan. Beérünk a recepcióra ahol egy fiatal nő fogadott minket és miután elmondjuk problémánkat felküld a másodikra, ahol kivizsgálják ChangKyun-t. -Maga a hozzátartozója?-kérdezi a doki mikor én is lépnék be a kórterembe. -Nem...-válaszolom kissé bizonytalanul. -Akkor meg kell kérnem, hogy kint várakozzon.-mondja és bezárja maguk után az ajtót. Elég sokáig vannak bent közben én meg megőrülök kint a gondolataimtól. Még mindig azon a csókon kattog az agyam és egyszerűen nem tudok ésszerűen gondolkodni igazából még fel sem fogtam mi történt. Annyira elmerültem gondolataimban, hogy kellet kis idő mire feltűnt, hogy ott áll előttem. -Mit mondott az orvos?-álltam fel helyemről válaszát várva. IM : Ohh dehogynem, van mit köszönnöm. Ha ő nem hoz el a kórházba, még szenvedtem volna egy –két hétig is. Miután beértünk egyből a recepcióhoz mentünk, ahol elmondta miért is vagyunk itt, aztán elküldtek minket a másodikra, ahol egy orvos már várt. Mivel Wonho nem rokonom, így a kórterembe már nem követhetett és örültem is neki. Nem igazán szerettem volna, hogy bent legyen és lásson. Miután végeztünk a vizsgálatokkal az orvos kiment és nem sokkal később én is követtem őt. Megálltam a modell srác előtt, de annyira elmerült gondolataiba, hogy hosszú pillanatokig észre se vette, hogy már nem egyedül várakozik. - Mit mondott az orvos? - Pihennem kell. – ráztam le ennyivel. - Ennyi? Ezek után ennyi?! – akadt ki. - Mert mi mást mondott volna még? – ültem le az egyik székre, ami kint volt a kórtermek előtt. - Hát mondjuk, elég szarul nézel ki, én bent tartottalak volna a helyében. - Nem akartam bent maradni. Kicsit túlterheltem magam az utóbbi időben, de pihenek egy kicsit és jobban leszek. WonHo : Teljesen kiborultam, hogy ennyi... Pihennie kell... hát az agyam eldobom. Odamentem az orvoshoz és megszólítottam. -Beszélhetnénk?-húzódom félre. -Persze, miről van szó?-néz rám kíváncsian. -Tényleg csak pihennie kell?-kérdezem. -Rengetek pihenésre lesz szüksége mivel nagyon kimerült. Jobb lenne, ha nem hagynák egyedül és pár nap múlva jobban lesz.-mosolyog rám biztatóan. -Köszönöm.-mondom majd visszasétáltam ChangKyunhoz. -A szüleiddel élsz? Ugye van ki odafigyeljen rád amíg otthon pihensz a következő napokban? Mert ugye tudod, hogy pihenni fogsz? IM : Most hazudjak neki? Nem akarok egy bébicsőszt a nyakamba, így muszáj lesz. - Kivel mással élnék? – bújtam ki első kérdése alul bunkón, ami miatt még szarabbul éreztem magam. Ő kedvesen elhoz ide, figyel rám, aggódik értem én meg paraszt módjára viselkedem, ezzel kifejezve a hálám. Hát csodálatos. Jó modorból megbuktam, azt hiszem. – Igen. – válaszoltam tömören a második kérdésre Úgy gondoltam ennyi elég lesz. WonHo : Hát ez kedves. Idehozom kedves vagyok vele fizetem az ellátását erre ha kérdezek tőle valamit még bunkózik. Tényleg nem értem most mi baja van hirtelen, de már nem is érdekel. -Akkor jó.-mondom komoran és hátat fordítva leindulok autómhoz. Beülök bevágom ajtaját és idegesen kezdek dobolni a kormányon. IM : Basszon már valaki fejbe, ha még egyszer ilyen faszakalap módjára viselkedem. Komolyan rosszabb vagyok, mint ő mikor megismerkedtünk, pedig azért ő se volt egy ma született bárány akkor. - Wonho…- nyitottam ki óvatosan az ajtót, majd mikor nem nézett rám, elgondolkoztam azon, hogy becsukom és gyalog hazamegyek, de ezt az ötletet gyorsan elvetettem, mert nem volt kedvem több órát sétálgatni. Bátorságot gyűjtöttem és egy nagy sóhaj kíséretében beültem az idegbeteg modell mellé. – Sajnálom, nem akartam bunkó lenni, csak… WonHo : Csak...Csak micsoda?-kérdeztem idegesen.-De tudod mit? Nem érdekel... Csak add meg a címedet hazaviszlek és felejtsük el egymást.-mondom rá se nézve és beindítom a motort. Nem vagyok kíváncsi a magyarázkodására és amúgy is...az után ami történt idejövet jobb is ha nem találkozok vele többet.
IM : Elmondtam a címem és az odavezető úton egy szó sem esett köztünk A csendnek és a motorzúgásnak hála el is aludtam és csak a mellettem ülő szólongatására ébredtem fel. - Kyun…ChangKyun. – ahogy hangja eljutott tudatomig, szemeim lassan kinyitottam és felé fordultam. - Hm? – néztem rá kérdőn, hogy mit szeretne. - Megérkeztünk. Itt laksz, ugye? – mutatott egy lepukkadt ház felé, ami sajnos tényleg az enyém volt. - Igen. - sóhajtottam egyet, majd kioldottam a biztonsági övet és mielőtt kiszállhattam volna , akaratlanul is megszólítottam. – Wonho…- ő nem válaszolt, csak némán nézett előre. – Nem jössz be? – és már fejbe is csaptam magam. hogy kérdezhettem meg ilyet? – Mindegy felejtsd el. Köszönök mindent.- nyitottam ki az ajtót és próbáltam eltűnni olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam. WonHo : Hogy bemegyek-e? Szívem szerint amint kiszállt rátapostam volna a gázra, hogy hazáig meg se álljak, de azt hiszem jobban aggódok mint gondoltam bármennyire is próbálom titkolni. Beszélni akarok a szüleivel nehogy elhallgassa előlük a történteket és holnap is dolgozni menjen. -Várj.-szólok utána.-Egy pár percre bemehetek.-engedek meg egy erőltetett mosolyt és kiszállok az autóból. IM : Bólintottam egyet jelezve, hogy rendben van és kövessen. - Várj meg itt. – mondtam neki, majd lementem, hogy a házinénitől elkérjem a másolt kulcsom, mivel a nagy rohanásban a táskám mindenemmel együtt a bárban maradt. Percek múlva már egy öreg nénivel a nyomomban tértem vissza és szerencsémre, vagy szerencsétlenségemre, még magam sem tudom, Wonho nem menekült el, hanem ott várt, ahol az előbb faképnél hagytam. A nénike halkan köszönt, majd kinyitotta nekem a lakást és el is tűnt, magunkra hagyva. - Kérsz valamit? – kérdeztem meg mikor már bent voltunk. WonHo : Azt mondta várjak itt... legalább négyszer futott végig agyamon, hogy amíg nincs itt elmenekülök... Pár perc után egy öreg nénivel sétált vissza akinek illedelmesen meghajoltam majd beengedett minket a lakásba majd el is tűnt. -Kérsz valamit?-kérdezte amire a válaszom csak egy nemleges fejrázás volt. Beljebb sétáltunk a nagyon kicsi lakásban, nem úgy tűnik, hogy többen élnének itt. Igazából azt is csodálom, hogy egy ember megél itt. -Valójában nem a szüleiddel élsz itt ugye?-néztem még egyszer körbe majd vissza a lehajtott fejű fiúra. IM : - Hát…nem igazán. – ültem le a konyhának nem nevezhető kis főzőfülkének kialakított részben. Olyan zavarban voltam ettől az egész szituációtól, hogy nem tudtam mi csináljak. szégyelltem azt, hogy meghívtam ide. Ebbe a kis nyomorék lakásba, ahol az egerek visszatérő vendégek. Szégyelltem azt, hogy nem tudtam rendes hellyel kínálni, szégyelltem mindent és zavarban éreztem magam a közelsége és előbbi meggondolatlan cselekedeteim miatt. WonHo : Válaszán igazából nem lepődtem meg. És azt is tudom, hogy már megbánta, hogy behívott hisz látszott minden érzelem az arcán. Iszonyatos bűntudat fogott el azért ahogy bántam vele... hogy többször is a 'csóró' jelzővel illettem, hisz látom mennyire szégyenli magát mindezért...és ha még mindez nem elég még zavarban is vagyok így, hogy csak ketten vagyunk az előző csók miatt. Én nem szeretem a férfiakat, de ezt képtelen vagyok szavakban a tudtára adni. Valamiért úgy érzem kötelességem vigyázni rá... hisz ki tenné meg helyettem? Bármennyire is világgá szaladnék és többet a közelébe se mennék... mégis egyre közelebb kerülök hozzá. Odasétálok és vállára teszem kezem. -Gyere át hozzám pár napig amíg felépülsz. Én dolgozni fogok de megkérem az egyik bejárónőt, hogy gondoskodjon rólad.-ahogy ezt kimondtam milliószor is fejbe csapom magam gondolatban, hogy míg ő épp elsüllyed szégyenében én még bejárónőkről beszélek.-Ne haragudj.-mondom és csak remélem tudja miért mondom.
IM : Először nem értem miért kér bocsánatot, majd végiggondolva mit mondott rájövök az okára. A bejárónő. Valaki van olyan szerencsés, hogy bejárónője legyen. Sőt vannak azok a mázlisták, akiknek több is megadatik, nekem meg nem hogy bejárónőm, még normális lakásom sincs. - Nem is tudom. Nem akarok a terhedre lenni. Meg hát nem tudnám mivel viszonozni. Így is már túl sokat segítettél nekem. azt hiszem megleszek egyedül is. – próbáltam valami normális okot kitalálni, de igazából csak hablatyoltam össze-vissza és még egy normális választ se voltam képes kinyögni, hogy akkor most elfogadom-e az ajánlatát vagy sem. Mert végül is nem utasítottam vissza, csak érveket próbáltam állítani, a mellé, hogy nem fogadhatom el. Wonho csendben, engem figyelve várta rendes válaszomat és már éppen nyitotta volna száját, mikor is erőt vettem magamon és kinyögtem mit is akarok: - De csak egy-két napot… És nem kell bejárónő. WonHo : Hablatyolásán elmosolyodom. Egész aranyos a kölyök és végül bele egyezett abba is, hogy nálam marad habár azt, hogy odafigyeljenek rá vissza utasította de így is félsiker. -Akkor pakold össze a fontosabb dolgaid és megyünk.-mondom határozottan. -Öhm... pár cuccom a bárban maradt...-mondja tarkóját vakargatva. -Akkor tegyél be pár ruhát és útközben azokért is elmegyünk.-terelem be az ajtón amit szobájának vélek. Mikor egy kisebb táskával kijön onnan lemegyünk a kocsihoz és a bárt vesszük célba. Odaérve ő hátra siet összeszedni holmijait míg én a főnökével beszélek. -Az orvos azt mondta pár nap pihenésre van szüksége...-mondom ezzel jelezve, hogy a következő napokban bizony nélküle kell boldogulnia.. -És mi lesz a munkával? Nincs elég emberem jelenleg, hogy több nap szünetet megengedhessek.-kezd ellenkezni. -Azon ne aggódjon. Küldök egy felszolgálót aki helyettesíti arra a pár napra... és a fizetését is elintézem csak engedje meg...-engedek meg egy fél mosolyt és ChangKyun is ekkor tér vissza. Én csak mutatóujjam szám elé teszem, hogy jelezzem a tulajnak, hogy ez köztünk marad és visszanézek a fiúra. -Indulhatunk? IM : Otthon se perc alatt összeszedtem a holmijaimat, Igazából nem volt sok olyan, amire a pár nap pihenés alatt szükségem lett volna. Miután otthon végeztem, lementünk, de mielőtt elindultunk volna beszóltam a házi néninek, hogy zárja már be az ajtómat. Elmormoltam egy köszönömöt, mikor csoszogva elindult lakásom felé, majd beültem a kocsiba és Wonho elfurikázott a bárba.
Egyből hátra rohantam, hogy összeszedjem a maradék holmit, amire még szükségem lehet, majd mentem ki, hogy beszéljek a főnökkel, de meglepetésemre Wonho megszólalt mielőtt bármit is mondhattam volna. - Indulhatunk? - Még beszélnem kell… - Már elintéztem. – mondta és kivette a táskát a kezemből, hogy ne ellenkezzek és kövessen. - Ugye nem mondtál neki semmi baromságot? – ültem be ijedten az autóba. Féltem, hogy elveszítem a munkám a kényszerpihenőm miatt. WonHo : -Mégis miféle baromságot mondtam volna?-kérdezem hitetlenkedve.-Azt mondta nem baj, ha pár napot pihensz megold mindent és te csak pihenjél.-füllentem. Az úton nem sok szó esik köztünk inkább csak a rádió adott némi zajt. Fél órás kocsikázás után megérkeztünk a luxus negyedbe ahol beengedtek a nagykapun majd leparkoltam külön helyemre. ChangKyun is kimászott a kocsiból és táskáját megragadva elindultunk a hatalmas épületbe amiben lakásom volt. -Jó estét uram.-nyitotta ki a portás az ajtót mire csak bólintottam neki egyet ő pedig hívta nekünk a liftet. Felérve lakásomhoz előszedtem tárcámból a kulcsként szolgáló kártyát és mikor kinyitottam az ajtót a megszeppent fiút előre engedtem. -Érezd otthon magad... IM : Őszintén választ se vártam a kérdésemre, de azért valamilyen szinten megnyugtatott vele, hogy nem rúgattam ki magam. Az úton ezután nem igazán beszélgettünk, aminek én személy szerint örültem, mert így lehetőségem volt kicsit gondolkodni az elmúlt pár napon. De nem sokáig voltam ezzel elfoglalva, mert ahogy megérkeztünk a luxus negyedbe, amit én életem során maximum a tv-ben láthattam, inkább nézelődni kezdtem. Legszívesebben rátapadtam volna az ablakra és minden lehetséges dolgot beszippantottam volna, ezzel elraktározva magamnak, hogy bizony ilyen „világ” is van. De inkább csak távolról figyeltem a magasabbnál magasabb épületek az utcán sétáló embereket. Mikor megérkeztünk a házhoz az állam szinte a földet verdeste, de nem volt időm sokéig csodálkozni. Wonho egyből indult miután kiszállt, így én is megragadtam táskám és csendben követtem őt. - Érezd otthon magad…- engedett be a lakásba. Hát őszintén bevallom azt se tudtam mit nézzek meg először. Szívem szerint végigrohantam volna az egész lakáson és minden egyes négyzetcentimétert bejártam volna, de nem akartam leégetni magam gyermekded viselkedésemmel. - Öhmm… - vakartam meg tarkómat zavaromban. – Hol aludhatok? WonHo : Először nem tudtam mit válaszoljak a 'hol aludhatok?' kérdésére, hisz ezen nem gondolkoztam. Küldjem őt egyenesen az egyik szobába vagy adjam meg a választás lehetőségét? Végül a második lehetőségnél maradtam. 

-Megmutatom a szobákat és válassz melyik a legszimpatikusabb.-mondom majd odavezetem az első vendégszobához majd a másodikhoz és a harmadikhoz is. Nem tudom, hogy jó döntés volt e ez az egész, de ha már itt vagyunk akkor érezze magát minél kényelmesebben az itt töltött kényszerpihenője alatt. IM : - Nem baj, ha először inkább letusolok és utána választok? – kérdeztem meg, miután megmutatta a szobákat Igazából mindegyikben volt valami, ami megtetszett, de volt valami, ami mindegyikből hiányzott, így időre volt szükségem a döntéshez. – Megmutatod merre van? – kérdeztem újabbat, mielőtt válaszolhatott volna. Ő csak bólintott egyet, majd megmutatta a legközelebbi fürdőt, mert gondolom, ha a vendégszobákból van három, akkor a fürdőszobákból se szűkölködik. Gyorsan körbenéztem, mit hol találok, nem akartam mindent kérni, mint egy kisgyerek, így kerestem magamnak egy törölközőt, majd mikor meglettem beálltam a zuhany alá. Percekig folyattam a vizet, majd mikor megelégeltem ezt a menekülő cselekvést, kinyúltam a törölközőért, megszárítottam magam és öltöztem volna fel, mikor rájöttem, hogy nincs bent tiszta ruhám. Nem volt más választásom, így derekam köré csavartam a pamut anyagot és elindultam a nappaliban hagyott táskámért. Mielőtt odaérhettem volna, inkább utat engedtem kíváncsiságomnak és megkerestem Wonho szobáját. Nem telt el pár perc és a nyitott ajtóban álltam velem szemben egy hátát nekem fordító modellel. - Ezt szeretném. – mondtam bármiféle gondolkodás nélkül. WonHo : Amíg ChangKyun a fürdőben volt előpakoltam a hűtőből amiket a bejárónő délelőtt készített. Mikor ezzel megvoltam inkább szobámba mentem, hogy összepakoljam a holnapra fontos holmijaim. -Ezt szeretném.-mondta ezzel teljesen a frászt hozva rám. Hátra fordultam és megláttam a velem szemben álló fiút egy szál törölközővel a derekán. Hatalmasat nyeltem én nehezen, de sikerült valami hangot is kitornáznom magamból meglepettségemben. -Öhm... akkor...alszom én egy másik szobában. Mindjárt megágyazok várj.-próbáltam kiszaladni mellette az ajtón. IM : Mielőtt eltűnhetett volna útját álltam és nem engedtem sehova. - Nem akarlak kitúrni a helyedről. – mondatom után egyből tekintetét kerestem. Mosolyra húzódott szám, és egy lépést tettem felé. Tudom, hogy megint ostobaságot fogok művelni, de nem tehetek róla. Vonzz ez a pasi. Nem is tudja mennyire. - Wonho. – szólítottam meg szinte már suttogva. De ő nem válaszolt, tekintette lesütötte, hogy még véletlenül se kelljen rám néznie. Kezemmel arcára simultam, majd közelebb hajoltam volna hozzá. Ajkaink pár centire voltak egymástól. WonHo : Azt hiszem ez egy erős célzás arra, hogy velem szeretne aludni... de időm sincs ezen gondolkodni mert kezét arcomra simította és közelebb hajolt alig pár centire. Teljesen lefagytam ismét...a lábam nem mozdult és gyomrom görcsbe rándult. Megfogtam kezét és hátraléptem egyet mielőtt megcsókolhatott volna ismét de kezét még mindig nem engedtem el.  

IM : Zavartan álltam előtte. Arcomat teljesen elöntötte a forróság. Fogaim összekoccantak, de nem az izgalomtól, nem a testemben tomboló adrenalin miatt, hanem csupán a hideg okozta kellemetlen érzés miatt. Ennek ellenére nem hátráltam meg. Nem érdekelt, hogy már lassan egy jégkockának éreztem magam. Mivel nem hagyott magamra előbbi próbálkozásom után, így újra léptem felé. De most nem tétováztam. Amilyen gyorsan csak tudtam birtokba vettem ajkait.

WonHo : Nem is engedett feleszmélni a kezdeti sokkomból újból lépett egyet de most nem hagyott időt cselekedni újból ajkamra tapadt. Most sem alakult másképp mint az előzőnél megint lefagytam... de most nem engedett olyan könnyen menekülni. Átkarolta derekamat és nem engedett hátrébb lépni, finoman mozgatni kezdte ajkait ezzel próbálva engem is cselekvésre bírni. Nem tudom mi ütött belém de pár pillanatra viszonoztam is a csókot majd mikor észbe kaptam elváltam tőle. -N..nekem ez nem megy ne haragudj. IM : A boldogság egy pillanat alatt felmelegített, mikor éreztem, hogy ajkai mozgásba lendültek. Majd következő mozdulata felébresztett.
- N…nekem ez nem megy, ne haragudj. - húzódott el, majd lassan kisétált a szobából. Ledermedve álltam egy helyben. Nem tudtam mit tehetnék. Hülye voltam, hogy bármiben is reménykedtem. Hülye voltam, hogy elfogadtam ajánlatát, de mit tehettem volna? Nem akartam, hogy eltűnjön az életemből, hiszen vonzott, mint egy mágnes. - Aish.- borzoltam össze hajam, majd lementem cuccaimért és úgy, ahogy voltam szépen kisétáltam a lakás ajtaján.