Mindvégig mellettem. 1/?

Sosem voltam az az igazán barátkozós ember. Én nem kedveltem másokat...ezáltal ők sem kedveltek engem. Sokan nagyképűnek tartanak pedig nem vagyok az, egyszerűen csak tisztában vagyok azzal, hogy tehetséges vagyok és ezt sosem akartam rejtegetni csak azért mert mások nem. Kiemelkedő sport és tánc teljesítményem miatt a tanárok és iskolánk büszkesége vagyok ami szintúgy okot ad, hogy kiváltsam mások ellenszenvét.
A menzán ültem és ebédnek nem éppen nevezhető moslékomban turkáltam mikor kihúzták a velem szembe lévő széket.
-Hé Mark.-vágódott be elém Jackson a legjobb és egyben egyetlen barátom.-Baj van?-váltott kicsit aggódóbbá arckifejezése mikor meglátta, hogy nem igazán keltette fel figyelmem.
-Nem, nincsen. Miért?-emeltem rá kérdőn tekintetem.
-Ja semmi csak fura vagy.-gondolkozott el.-Pár haverommal elmegyünk suli után biliárdozni. Ugye jössz?-nézett kiskutya szemekkel.
-Bocsi de nem hiszem, hogy túl jó társaság lennék, de neked jó szórakozást.-engedtem el egy fél mosolyt.
-Ne csináld már. Nálad jobb társaságot el sem képzelhetnék.-váltott hisztisbe.
-Köszi a bókot, de nem. Semmi kedvem a hülye haverjaidhoz...amúgy is a ti biliárdozásotok mindig piálásba csap át...-fintorogtam.
-Mark.-kezdett bele komoly hangnemmel.-Ezért nincsenek barátaid. Magadnak való vagy... csodálod, hogy mindenki utál mikor ismeretlenül lehülyézed őket?-forgatta meg szemeit. Nagyjából naponta kapok ilyeneket a fejemhez, de Jacksontól nagyon fáj ha ilyeneket mond, pedig igaza van... engem tényleg mindenki utál.
-Héé Mark... ne haragudj.-áll fel és lép oda hozzám.-Tudod, hogy nem úgy értettem.-teszi vállamra kezét.
-Igazad van ne magyarázkodj. Utálnak...mindenki..-állok fel én is székemből és elindulok.
-Állj már meg.-kiált utánam de mint aki meg sem hallja megyek tovább következő órám felé.
Fizika...mindig is utáltam a fizikát és mivel az utolsó órám volt amúgy is inkább haza vettem az irányt. Otthon egy szendviccsel a kezemben beültem a gép elé... A mai napomon már csak ő segíthet. Mikor megnyitottam posta fiókom szomorúan nyugtáztam, hogy nincs levelem...hogy Ő nem írt. Hogy ki az az ő? hát valójában én sem tudom. Nagyjából egy éve levelezünk de még mindig csak annyit tudok róla, hogy fiú és velem majdnem egy idős. Ezen kívül semmit... az égvilágon semmit. Mégis azt érzem mintha mindig is ismertem volna, mintha egy láthatatlan kapocs össze kötne minket. Nagyon szeretném megismerni, de mindig csak azt mondja "Majd egyszer...most még nem jött el az idő." Úgy érzem valamit titkol de nem zavar, az is lehet, hogy fél attól mit szólok hozzá. De így, hogy már azt hiszem többet érzek iránta mint barátság nagyon zavar, hogy nem tudok róla semmit. Bár tudom, hogy nevetséges azt mondani valakiről akit nem is ismerek, de még csak nem is tudom hogy néz ki, hogy szeretem de én mégis ezt érzem.
Lassan pötyögni kezdek, hogy elmeséljem mi történt ma.

'Borzalmas napom volt. Ma megint központi cseszegetés tárgyává váltam...az egyik srác barátnője szinte szerelmet vallott ezzel elérve, hogy kedves párja majdhogynem beverjen egyet, épp csak szerencsém volt. Úgy érzem nem vagyok képes hozzá szokni ehhez... De ami a legrosszabb, hogy ma Jackson is azt mondta mindenki utál és bár tudom, hogy igaza van mégis az ő szájából hallani annyira...borzalmas...'

A sorok leírásával lassan folyni kezdtek könnyeim míg nem hatalmas patakokban törtek ki. Annyira szánalmas vagyok... Pedig tudom, hogy mindez az én hibám. Ha az elején normálisan állok az emberekhez most nem tartanék itt. Talán tényleg le kellett volna szálljak a magas lóról amikor még megtehettem.
Gondolat menetemet a piros kis jelzés szakította félbe miszerint levelem érkezett.

'Nem utál mindenki! Én sem utállak és Jackson sem. Biztos vagyok benne, hogy nem gondolta komolyan és most nagyon bántja amit mondott...hisz ő a legjobb barátod. Szeret téged...ahogy én is. Ne ostorozd magad, légy nyitottabb az emberek felé és meglátod, hogy szeretni fognak. :) '

A levele kissé megnyugtatott, de még így is borzalmasan éreztem magamat. Szeretnék nyitni mások felé, de az utóbbi években úgy hozzászoktam a magányhoz, hogy nem tudom hogyan tehetném...hisz mégsem állíthatok oda, hogy "helló megváltoztam legyünk barátok." és őszintén bátorságom se lenne hozzá.

'Köszönöm. :) '

Nem éreztem, hogy bármi mást írnom kéne ebből is pontosan tudni fogja mennyire hálás vagyok, hogy mindig megpróbál lelket önteni belém.
Lecsuktam laptopom tetejét és cipőmet magamra kapva indulok ki a lakásból. Egyenesen a táncterem felé veszem az irányt hiszen az a egyetlen hely ahol nincsenek gondok és teljesen magam lehetek.
Elindítok egy pörgősebb számot és az agyam teljesen kikapcsol. Teljesen átadom magam a zenének és hagyom, hogy testem szabadon mozogjon a gondolataimtól független. Azt sem tudom mennyi ideje lehetek itt hisz a számok csak úgy váltják egymást sorra és így telnek az órák. Amikor az utolsó szám is lemegy én fáradtan huppanok a földre és hallok meg egy halk elismerő tapsot. Meglepetten pillantok hátra és látom Jackson közeledő alakját.
-Ismét tökéletes.-mosolyog rám és leül mellém a földre.
-Mióta vagy itt?-nézek rá kissé kérdőn de azért viszonozva mosolyát.
-Nagyjából fél órája.-szélesedik vigyora én pedig lesokkolok hisz nem lehet, hogy észre sem vettem. Szokása bejönni és nézni ahogy táncolok az is előfordult már, hogy csatlakozott hozzám. Most mégis meglepődve figyelem kedves arcát hisz úgy volt suli után a haverjaival megy biliárdozni.
-Te nem úgy volt, hogy a srácokkal leszel?-vonom fel egyik szemöldököm.
-De...csak...-vakarja meg tarkóját.-Bocsánatot szeretnék kérni.-süti le kissé szemeit.-És te fontosabb vagy.
-Nincs miért bocsánatot kérned.-teszem vállára kezem, hogy rám nézzen.-Igazad van. Én pedig túl reagáltam...ennyi.
-Nincs igazam.-kapja fel fejét úgy néz rám.-Te vagy a legszerethetőbb ember akit csak ismerek Mark. Egyszerűen csak mindenki úgy gondolja, hogy te vagy a megközelíthetetlen nagyképű gyerek akit jobb elkerülni...de valójában nem vagy ilyen. A legjobb barátom vagy amióta csak az eszemet tudom és tudom ha hagynád, hogy mások is megismerjenek milyen is vagy valójában ők is szeretnének. -mondja olyan komolysággal, hogy egy pillanatra el is hiszem, hogy talán igaza lehet. Teljesen meghatódom mondatain így nagy erőfeszítésembe telt nem elbőgni magam ismét. Hogy ne lássa előtörni vágyó könnyeim és érezze mennyire sokat jelentenek szavai kissé előrébb másztam és nyakába borulva öleltem magamhoz. Derekam köré fonva karjait viszonozta ölelésem és még mindig így tartva emelt két lábra. Lassan eltolt magától és újból felvéve az ezer wattos Jackson vigyort indult el a zenelejátszó felé és indította el közös kedvenc számunkat. A tükör előtt állva várakozóan nézett rám, arcom pedig egyből kivirult és boldogan léptem mellé, hogy a következő percekben újból átadjam magam a zenének.
A percekből végül újabb hosszú órák lettek míg végül mindketten kimerülten rogytunk össze a táncterem egyik falának dőlve. Hangosan lihegve próbáltunk mindketten szóhoz jutni ami igazán egyikünknek sem jött össze. Órámra pillantva kissé kikerekedtek szemeim hisz nem gondoltam, hogy már ennyi az idő ezért a mellettem már egyre inkább csak békésen szuszogó fiúra néztem. 
-Jackson ne itt aludj el.-álltam fel, hogy kissé rendbe szedjem magam.-Mindjárt éjfél van ideje mennünk.
-Csak még egy kicsit.-nézett rám kérlelően, de tudtam ha most engedek neki perceken belül elalszik. Kinyújtottam felé kezem és vártam, hogy megfogja azt. Amint tenyerét enyémbe nyomta felhúztam őt a földről amit kissé nyöszörögve fogadott.
-Nálad aludhatok?-vetette be a Wang puppy tekintetet amit ilyenkor szokott.-Nincs kedvem a szüleimhez. Léééégysziiii.-kérlelt tovább ugyanazzal a tekintettel.
-Legyen.-forgattam meg szemeim majd táskámat kezembe véve indultam meg a kijárat felé. A hazaút most a szokásoshoz képest sokkal csendesebben telt hisz az egész délutános tánc mindkettőnk energiáját leszívta kissé. Ahogy a lakásba beléptünk megágyaztam barátomnak is majd fürödni mentem. Nem sokáig vacakoltam mégis csodálkoztam, hogy mikor végeztem Jacksont még ébren találtam. Az ágyamon gubbasztott felhúzott térdekkel és a mobilján nyomkodott valamit észre sem véve, hogy vissza érkeztem csak mikor hozzá vágtam egy törölközőt. 
-Szabad a fürdő.-vontam meg vállam mikor kissé értetlenül nézett fel rám. Lezárta telefonját és ágyamról lemászva indult meg a fürdőszoba felé. 
Elfoglalva ugyanazt a helyet ahol előbb még Jacks gubbasztott kezdtem el én is telefonomat nyomkodni hátha történt az utóbbi órákban bármi említésre méltó. Hatalmas mosoly kúszott arcomra ahogy megláttam levelem érkezett TŐLE. 

'Remélem így estére jobb már a kedved, nem szeretem ha szomorú vagy. Felejts el mindenkit és gondolj csak azokra akik melletted állnak. Szerethető srác vagy te csak jól titkolod mások előtt... Ideje az álcád lerombolni...holnap pedig legyen szép napod. Jó éjszakát Mark.'

Miután elolvasom mosolyom le sem lehetne vakarni arcomról viszont van valami ami nem hagy nyugodni mégsem tudom, hogy ezt szóvá is merjem e tenni, de az biztos ha most nem teszem máskor nem lesz rá ilyen alkalmam így kezdem el pötyögni a sorokat.

'Te már csak tudod milyenek a titkok és az álca igaz? Hisz egy éve ismerlek és valójában mégsem. Semmit nem tudok rólad és ez egyre jobban idegesít. Ha én megváltozom te is felfeded magad előttem? Ahogy mondtad... ideje az álcát lerombolni! Jó éjt anonim.'

Ahogy elküldtem az üzenetet barátom vissza is érkezik a fürdésből és csoszog el hozzám, hogy végre ágyban tudhassa magát. Hosszú napunk volt még szerencse, hogy holnap már hétvége van így semmi nem kötelez, hogy délelőtt bármelyikünk is kidugja az orrát az ágyból. Ahogy vízszintesbe érkezem már csukódik is le a szemem, hogy mély álomba zuhanjak és érzem, hogy Jackson sincs különb helyzetben.
-Jó éjt.-suttogom.
-Jó éjszakát Mark.