Behálózva 11.rész

Wonho: Három hét telt el azóta, hogy nem beszéltünk...három hete, hogy fogta magát és kisétált az életemből. És mit tettem én? Semmit...az égvilágon semmit. Nem kerestem, nem hívtam és megpróbáltam teljesen kizárni a fejemből. Persze hiába gondoltam, hogy ez sikerült...hisz nem. Ezekben a hetekben egyre több cikk jelent meg rólam a neten, újságokban legfőképp arról épp milyen botrányba keveredtem. Nem tudom mit kéne tennem roppant fájdalmas beismernem, de hiányzik. Rettenetesen hiányzik. Talán épp ezért ülök most az autómban 'enyhén' ittas állapotban lakása felé tartva.
Amint kiszállok autómból, elbotorkálok a kapuig majd miután tíz perce senki nem nyit ajtót kénytelen vagyok másképp megoldani.
-Hyaaa Lim Changkyun!- kezdek kiabálni. - Told ki a formás kis segged és engedj be. Ne menekülj előlem. Ha már elcsavartad a fejem viseld a következményeit. - kiabálom szomszédai örömére néhány kisebb nyelvbotlással. Már épp kezdenék újból bele mikor végre nyílik a kapu és egy elég morcos arc köszön vissza rám a szívem mégis kihagy egy ütemet ahogy rám néz.

I.M.: Három hét telt el azóta, hogy eljöttem Wonhotól. És három hete azt se tudom mit csinálok. Eljárok dolgozni rendszeresen és elindulok haza, de valahogy nem mindig kötök ki otthon. Vagy ha igen akkor nem egyedül.
- Te tényleg ki akarod csinálni magad? – hallom meg Kihyun hangját az öltözőben.
- Nem értelek.
- Ez nem megoldás. Csak tönkreteszed magad.
Nem válaszoltam neki. Nagyon is jól tudtam, hogy igaza van, de valahogy ki kellett tölteni az űrt, amit éreztem…
Éppen hogy hazaértem már rögtön valaki nekiesett az ajtómnak. Annyira nem volt kedvem senkihez, hogy elvonultam a szobában és nem törődtem a dörömböléssel csak a mellettem álló ismeretlennek szenteltem minden figyelmemet.
- Hyaaaa Lim Changkyun! – hallottam meg pár pillanat csönd után.
- Francba. – álltam fel idegesen faképnél hagyva a fószert és a bejárati ajtóhoz mentem. – Mit akarsz? – kérdeztem nem túl kedvesen.
- ChangKyun.
- Mondd gyorsan. Vannak nálam. – próbáltam lerázni.

Wonho: Ahogy azt mondja teljesen ridegen, hogy vannak nála, lefagyok. Hirtelen előbújik a zöldszemű szörny és nem tudok (még csak nem is akarok) uralkodni rajta. Arrébb tolom az előttem állót és becsörtetek a lakásba.
- Te meg mégis ki a faszom vagy?- mordulok rá az idegen alakra.
- Neked mégis mi közöd hozzá ficsúr?- villant gúnyos mosolyt.
- Wonho állj le. - hallom magam mögül Changkyun hangját, de mit sem törődve vele közelebb lépek az idegenhez és egy laza mozdulattal behúzok neki. - És most aztán takarodj. Még egyszer meglátlak a közelében - mutatok a mögöttem állóra. - nem úszod meg ennyivel. - morgom el a végét. A fickó csak úgy kisétál magában mormogva valamit ezzel kettesben hagyva Changkyunnal.
- Normális vagy?- kérdezem halkan mégis olyan fenyegetően, hogy látom kissé megrezzenni. - Te bármilyen nyomorékot felengedsz csak úgy a lakásodra?- hitetlenkedek. - Ne mondd már, hogy bármi örömödet leled abban, hogy ilyen emberek...- borzongok meg a mondat végére hisz belegondolni is szörnyű miket csinálhatott ezekkel a......
Látom rajta, hogy most kissé megijedt tőlem ezt az is bizonyítja, hogy megremegett mikor közelebb léptem hozzá...majd nemes egyszerűséggel átöleltem és abban a pillanatban szállt el minden haragom is. Először próbált eltaszítani, de ezt nem engedtem neki így egy apró sóhaj kíséretében viszonozta ölelésem.

I.M.:  Miután megölelt legszívesebben azonnal visszaöleltem volna, de abban semmi logikus nem lett volna, hiszen én mondtam, hogy legyen vége. Próbálkoztam szabadulni karjai közül, ellöktem magamtól, de ő makacs módon nem engedett, így akaratlanul is, de egy rövid időre viszonoztam ölelését.
- Wonho. – szólítottam meg félve.  De ő nem reagált rá semmit, így kénytelen voltam még pár percig karjai közt állni. Nem mondom, hogy nem élveztem a helyzetet, mert akkor hazudnék, de nem akartam még nagyobb fájdalmat okozni magamnak, így muszáj volt kiszakítanom magam öleléséből. – Jobb lenne ha most mennél . – mondandóm közben végig a padlót néztem. Képtelen voltam a szemébe mondani, mert legbelül boldog voltam, hogy itt van, de nem akartam egy újabb „egy éjszakás” kaland lenni neki.

Wonho: - Nem megyek el. Nem amíg végig nem hallgatsz. - néztem mélyen szemébe, hogy komolyan vegyen. - Channie. Ne haragudj rám. Sajnálom, hogy egy istenverte barom vagyok, sajnálom, hogy mindig azzal akartam elintézni mindent, hogy kedvellek. Sajnálom, hogy minden alkalommal azzal állok elő, hogy mennyire sajnálom ahelyett, hogy tennék ellene, hogy ne kelljen sajnálkoznom. Fontos vagy nekem...el sem tudod képzelni mennyire. A gondolatába is beleőrülök, hogy mással legyél...azt mondtad félsz, hogy elhagylak másért, ha őt esetleg jobban kedvelem majd nálad, de megígérem, hogy ez sosem fog előfordulni...hogy te leszel az egyetlen. - mondom el kis monológom, amibe tudom, hogy gáz, de belekönnyezek. Sosem beszéltem ilyen nyíltan..(sőt semennyire) az érzéseimről ez a kis kölyök pedig pár hét leforgása alatt eléri, hogy lényegében sírva szerelmet valljak. Visszaléptem hozzá közel és újból átöleltem. Nem erőszakosan csak, hogy érezze minden szavam komolyan gondoltam.

I.M: Eleinte valahogy hidegen hagyott a vallomása. Nem tehetek róla, már képtelen vagyok bízni benne. Faképnél akartam hagyni, de ahogy felnéztem és szemeiben megpillantottam az éppen kicsorduló könnyeket, szívem kihagyott egy ütemet ezzel jelezve, hogy teljesen a hálójába ragadtam, újra. Nem akartam ezt. Messziről el akartam kerülni. Elfelejteni, de ő nem enged. Ahogy a vad se engedi ki fogai közül a prédáját, úgy ő se hagy elmenekülni engem.
- Bizonyítsd be. – suttogtam kicsit hátrébb húzódva fülébe.

Wonho: Ahogy kijelenti, hogy bizonyítsak hirtelen elbizonytalanodom. Mégis hogyan tudnám bebizonyítani mennyire fontos nekem...?!
 - Randizzunk!- vetem fel az ötletet igen lelkesen mire hátrébb lép tőlem és hitetlenkedve néz rám.
- Ezt már eljátszottuk...és ide jutottunk. - forgatja szemeit.
- Nem értesz. Randizzunk, mint egy pár, nem pedig, mint két barát. - lépek újra közelebb és ahogy átkarolom derekát homlokomat övének döntöm úgy fürkészem tekintetét.

I.M.: - Rendben. - sütöm le szemeimet, mert már képtelen vagyok állni tekintetét. Wonho örömében teljesen magához szorít, majd pillanat múlva elenged. Nem értem ezt a reakciót. – Hova mész?
- Gondolom, nem igazán maradhatok.
- Részeg vagy, így biztos nem ülsz autóba. – fogtam meg csuklóját és bár nem akartam, hogy ez legyen mégis marasztaltam .

Wonho: - Dehogy vagyok részeg. - mosolygok rá. - Csak egy kicsikét becsíptem. - kuncogom el magam és újból magamhoz húzom. - De ha szeretnéd, hogy maradjak...- búgom mély hangon fülébe és érzem, ahogy kirázza a hideg, ezért ráadásként nyakára csókolok, majd el is húzódom tőle. Élvezem, hogy bármilyen mérges is legyen és mondjon is bármit a teste elárulja nekem a valódi gondolatait. Lefagyva áll előttem és emésztgeti az előbb történteket, amire elmosolyodok majd hátrébb lépek, hogy tudja, nem fogok semmi olyat tenni...hisz most épp a bocsánatáért könyörgök vagy mi.
- Szóval hol aludjak?- töröm meg a csendet.

I.M.: - Aludj a szobában, majd én alszok a kanapén. – mondtam és hozzávágtam egy pólót és boxert, majd kerestem még neki egy törölközőt. – Menj, tusolj le, addig beágyazok. – mondtam és meglöktem, hogy indítson a fürdőbe.
- De…- kezdett volna tiltakoznom. Gondolom aludna a kanapén, de annak mindketten tudjuk mi lenne a vége.
- Múltkor végül mellettem kötöttél ki, úgyhogy szó sincs róla. Nem alszunk együtt. – zártam le ennyivel a dolgot és belöktem az ajtón, hogy haladjon. Míg ő letusolt addig én kivittem az ágyneműmet a kanapéra neki meg tettem tisztát az ágyba.

Wonho: Ahogy szó szerint betuszkolt a fürdőbe lemondóan sóhajtottam és elkezdtem ledobálni ruháimat. Megengedtem egy kissé hűvös vizet és éreztem, hogy fokozatosan tisztul a fejem. Már sokkal józanabbul léptem ki a fürdőszobából miután felvettem a boxert, amit hozzám vágott a pólót pedig csak simán fél vállamra dobtam mivel nem éreztem ebben az időben szükségét. Már épp feküdt volna le mikor odasétáltam hozzá és egy apró puszit nyomtam arcára.
- Jóéjszakát. - suttogtam majd elindultam szobájába ahol megágyazott nekem, de elkapta a csuklómat és kissé félve, mint aki nem biztos abban, hogy jól cselekszik megszólalt.
- Neked is. - pirult el majd rögtön el is engedett, hogy aztán mindketten aludhassunk.

I.M.: Amint Wonho befeküdt az ágyba én is elindultam lefeküdni, de útközben rájöttem, hogy én még nem fürödtem így visszamentem a szobába.
- Hát te? Nem bírsz nélkülem aludni? – kezdett félálomba kacérkodni velem.
- Csak fürödni megyek. – mutattam fel a tiszta alsót és már ott se voltam. Villámgyorsan letusoltam és befészkeltem magam a kanapéra. Fél óra forgolódás, nyögdösés, és kínlódás után állapítottam meg, hogy ez a vacak baromi kényelmetlen.  Hangos sóhajjal nyúltam párnámért és indultam meg szobám felé. Az ajtó előtt megálltam és végiggondoltam a dolgokat, hogy biztos jó-e most ez, de végül leszartam, hogy mi jó és mi nem, viszont én aludni szeretnék, így benyitottam a Wonho mellé dobtam a párnám.
- Szóval tényleg nem bírsz nélkülem aludni. – húzódott egy mosoly a szájára. Igaza van, hiszen az utóbbi éjszakák borzalmasak voltak nélküle, de erről neki nem kell tudnia.
- Kibaszott kényelmetlen az a kanapé. – dőltem be mellé.

Wonho: - Látod, látod..mikor én mondtam megsértődtél. - kuncogok fel majd arrébb csúszok, hogy befészkelhesse magát mellém. Óvatosan húzom oda magamhoz, hogy ne érezzen tolakodónak mire mégis kissé rosszallóan néz rám. - Nem csinálok semmit csak átölellek oké? Kettőnknek másképp amúgy is kicsi az ágy. - húzom még szorosabban magamhoz és érzem ahogy izmai ellazulnak. Nem telik sok időbe mire elalszunk így egymáshoz bújva és reggel olyan frissen ébredek, mint az utóbbi hetekben egyszer sem. Óvatosan mászok ki mellőle nehogy felébresszem és a konyhába sietek, hogy főzzek kávét és valami reggelit összedobjak. Miután újra kiéltem konyhai tudományom, felpakoltam egy tálcára, hogy visszamenjek a szobába, ahol Changkyun épp könyökeire támaszkodva kócosan nézett körbe, hogy magához térjen. Odasétáltam mellé leültem az ágy szélére és ölébe nyomtam a tálcát és nyomtam egy csókot arcára. – Jó reggelt. - igazgattam meg elálló tincseit, amibe kissé elpirult. Aranyos...roppant aranyos.

I.M: Reggel nélküle ébredek. Eltűnt mellőlem. Először örülök a dolognak, és elkönyvelem egy egyszerű álomnak az estét, de hamar fel kell ébredjek ebből a tévhitből.
- Kávé? – kérdezem rekedt hangon még félálomba, ahogy megérzem kintről az illatot. Felkönyökölök és próbálok magamhoz térni, hogy megnézzem mi történik kint, de vendégem megelőz.
- Jó reggelt. – kezdte el igazgatni kesze-kusza tincseimet, amibe én szépen bele is pirultam. Miért vált ki belőlem minden közeledése ilyen reakciót? Ennél lányosabb már nem is lehetnék…
- Jó.. reggelt. – dörzsöltem meg szemeimet, hogy szembogaraimat teljes nagyságúra nyithassam. – Jól aludtál? – kérdeztem meg az első dolgot, ami eszembe jutott.

Wonho: - Hála neked remekül. - vigyorogtam rá. – Egyél, mert utána megyünk. - álltam fel az ágyról. - Mármint én még hazaszaladok átöltözni utána megyünk. - vakargatom meg tarkómat.
- Hova megyünk?- pislogott rám félig felhúzott szemöldökkel.
- Randizni, mint említettem. - vettem fel újból önelégült vigyoromat majd felvettem tegnapi ruhámat. - Két óra múlva itt vagyok érted, addig készülj el. - intettem neki majd kisétáltam a lakásból. Haza kocsikáztam majd egy röpke óra alatt teljesen össze is szedtem magam.. elégedetten álltam a tükör előtt majd egy utolsó igazítással a hajamon elindultam vissza Changkyunért.
Kiszálltam az autóból megálltam mellette majd telefonomért nyúltam.
- Mehetünk?- szóltam bele egyből, ahogy felvette.
- Öt perc. - kiabálta bele eléggé kapkodva majd ki is nyomott, ami egy visszafojtott nevetést váltott ki belőlem. Az öt percből nagyjából tíz lett, de ahogy ajtót nyitott a lélegzetem is elállt.

I.M.: Mivel azt mondta még van két órám, így lustálkodtam egy picit. Úgy gondoltam néhány perc nem számít és időben kész leszek, de tévedtem. A henyélés kicsit elhúzódott és mire észbe kaptam már csak fél órám volt. Őrjöngve dobáltam ki a szekrényből a ruhákat, de sehol se találtam azt, amire szükségem lett volna.
- Kihyun.- szinte sírtam, ahogy felvette a telefont.
- Valami baj van?
- Vészhelyzet. Nem találom a ruhákat.
- Milyen ruhákat? – értetlenkedett.
- Amiket együtt vettünk fájdalomdíjként.
- A nappaliban hagytad őket. – egyből rohantam ki és a szekrény mellett tényleg ott volt a szatyor.
- Köszönöm. - nyomtam ki és készülődtem tovább. Egy szál alsóban álltam mikor a telefonom megcsörrent. Nem hallottam mit mondott, de sejtettem, hogy már itt van. – Öt perc.- csaptam rá a kagylót és villámsebességre kapcsoltam. – Csukd be, nehogy beleszálljon egy sült galamb. – sétáltam oda hozzá és saját mozdulataimon meglepődve, egy puszival köszöntöttem.

Wonho: - Baromi jól nézel ki. - jelentettem ki az autóba beülve majd még egyszer végig legeltettem rajta szemeimet.
- És hová megyünk?- néz rám kíváncsi szemekkel.
- Először el kell szaladjunk elintézni valamit, majd bárhova ahova csak szeretnél. - kacsintottam rá majd beindítottam az autót.
Mikor megálltunk a cégem előtt láttam lefagyni Changkyun mosolyát.
 - Én oda nem megyek be. - hisztizett.
- Gyere már nem lesz baj. -  Nyújtottam felé kezem miután kitártam ajtaját, amit vonakodva, de el is fogadott. Összekulcsoltam ujjainkat úgy indultam meg befelé, amire láttam a döbbenetet átsuhanni arcán. Bent elengedtem kezét majd egyből managerem irodája felé indultam, hogy kopogás nélkül invitáljam be magunkat.
- Wonho. - csillant fel szeme. - És.....és?- nézett ránk furcsán.
- Changkyun. Hyung ő itt Changkyun. És csak azért jöttem, hogy ne lepődj meg az esetleges esti cikkeken és ne hívogass, nem veszem fel...fontosabb dolgom lesz. Randizni megyek. - jelentettem ki határozottan.
- Ez remek. És ki a szerencsés lány? - húzta fel szemöldökét egy mosoly kíséretében.
- Nem lány és itt áll mellettem. Changkyunnal randizom. - fogom meg újból kezét és felmutatom hyungomnak, aki csak lefagyva pislog ránk.
Reakciót nem várva sétálunk ki most már végig kézen fogva. - Szóval hova tovább? - vigyorgok az előbbieket emésztgető fiúra.

I.M: Annyira meghatott az egész viselkedése, hogy nem is hallottam kérdését. Teljesen elvoltam az én kis rózsaszínfelhős világomba egészen addig, még valami puhát meg nem éreztem ajkaimon.
- Won..ho- simítottam végig párnáimon. Olyan volt, mint egy álom.  Képtelen voltam elhinni, hogy pár hét szenvedés után egy csettintéssel minden rendbe jön.
 - …szeretnél menni…szépségem? – a mondat első felét képtelen voltam felfogni. De a második felére már felkaptam fejem. – tudtam, hogy erre reagálni fogsz.
- Tudod, hogy utálom, hogy ha lányként kezelsz.
- Tudom. - hajolt közelebb és újabb csókot hintett ajkaimra. hirtelen nagyon bátor lett. – Na hova menjünk?
- A reptérre.
- Mit szeretnél te a reptéren? – nézett rám csodálkozva. Valljuk be, elég fura ötlet egy randihoz.
- Soha nem ültem még repülőn. Szeretném kipróbálni…- kezdtem el mesélni. - …és elmenni egyszer Jejura.- sóhajtottam fel a mondat végén.

Wonho: - Hát akkor irány Jeju. - kacsintottam rá majd beültünk az autóba.
A reptérnél leparkoltam autómat és szóltam telefonon hyungomnak, hogy jöjjön érte, majd ha vissza jövünk hozza is vissza. Hatalmas sóhajjal kissé rosszallóan, de belement a dologba viszont a sokk utáni kioktatás nem maradhatott el, miszerint ez az egész a karrierembe kerülhet, de jelenleg ez sem érdekelt.
- Mehetünk? - ragadtam kézen a mellettem állót és elindultam befelé. Ahogy sejtettem bent szinte megrohamoztak a rajongók és néhány fotós is. Láttam Changkyunon, hogy kissé megijedt és a kezét is próbálta kihúzni enyémből, ezért jobban megszorítottam, majd egy bíztató mosolyt küldtem felé.
- Wonho, kérem álljon meg. - lihegett a nyakamba az egyik fotós, de még csak nem is reagáltam rá úgy mentünk tovább.
- Biztos jó ötlet volt ez?- jött a kérdés.
-A lehető legjobb. - nyomtam egy apró puszit szájára, majd a jegypénztárhoz siettem, hogy megvegyem jegyeinket.

I.M.: Mikor megláttam azt a sok rajongót és fotóst, elkapott a pánik. Nem voltam erre felkészülve.  Igazából magam se tudtam mit vártam, de az biztos, hogy ilyenre nem voltam felkészülve.
- Biztos jó ötlet volt ez? – kérdeztem megijedve a kialakult helyzettől.
- A lehető legjobb. – adott egy apró puszit számra, ami valamelyest megnyugtatott, de a pánikot nem tűntette el teljesen. Wonho megvette mindkettőnknek a jegyet. Mosollyal az arcán fordult felém meglengetve a papírokat, majd kezem után nyúlt és a váróba húzott. Leültetett és biztató pillantásokat küldött felém én ennek ellenére képtelen voltam megnyugodni. Az a sok tekintett, amit magamon éreztem, a sok fotós teljesen megbénított.
- Won…ho. – szólítottam meg remegő hangon.  Teljesen bekebelezett a pánik.- Hé, nyugi. –simított végig arcomon, majd ajkaimra hajolt és édes csókjával próbált megnyugtatni.

Wonho: Miközben csókoltam is éreztem, hogy remeg. Elváltam tőle, majd felálltam és magammal húztam.
- Gyere. - szólaltam meg mikor láttam, hogy nem mozdul. Attól féltem bármelyik pillanatban sírva fakad és itt hagy azzal, hogy ő ezt nem bírja.
Félrehúztam magammal egy kis folyosóra, ahol nem volt senki és nem is látott senki. Magammal szembe fordítottam és kényszerítettem, hogy rám nézzen.
-Channie. Nincs semmi baj oké?- nyomtam puszit szájára. - Pontosan tudtuk, hogy ez lesz ha felvállallak...sőt igazán még nem is történt semmi. Egy ideig gyűlölködni fognak....lehet a rajongóim száma is megcsappan...de túl tesszük magunk, oké?
- Az egész miattam van... Ha én n...- kezdené az önmarcangolást, de belefojtom a szót.
- Erre ne is gondolj...- tapadtam ajkaira.
Pár percig voltunk így mire bemondták a gépünket. Kézen fogva indultunk meg, hogy elfoglalhassuk a helyünk a repülőn.
- Remélem nem bántad meg, hogy randizni jöttél velem. - mosolyogtam rá már a gépen ülve, majd vállára hajtottam fejem.

I.M. : Képtelen voltam megnyugodni.  Persze, hogy nem bántam meg az egészet, hiszen ezt akartam, de féltem.  Még csak álmomban se gondoltam, hogy egyszer ilyen helyzetbe kerülök, így képtelen voltam feldolgozni azt a sok embert, aki utálattal és megvetéssel a szemében bámult rám. Képtelen voltam kiverni fejemből azokat a pillantások.
- Pihenj még odaérünk. – pillantottam Wonhora, aki csukott szemmel továbbra és vállamon pihentette fejét. Hangjából melegség áradt, ami egy pillanatra az én testemet is átjárta. Óvatosan fejére hajtottam enyémet, majd keze után nyúltam. Ujjainkat összekulcsoltam és lehunytam szemeimet. Biztonságban éreztem magam. Csak meddig?

Wonho: A repülő út csendben pihenéssel telt Changkyun néha szólalt meg felcsodálkozva az első osztály előnyeire. Mikor leszálltunk és kiértünk a reptér területéről szájtátva csodálta a környezetet és ha nem fogtam volna szorosan kezét tuti elkavarodik tőlem miközben mindenhova odaszalad.
-Lassíts. Lesz időnk mindent megnézni csak szerezzünk szállást. - mosolyogtam rá és kezdtem magam után húzni.
- Jó de nééézd. - mutatott egy gyönyörű park szerűség felé. - Nézzük meeeg. - kérlelt mire felsóhajtva indultam utána.
- Ez este még szebb kivilágítva. - mondtam miközben sétáltunk át rajta. - Visszajövünk este is. - húztam magamhoz egy apró csókra.
Miután nagyjából megnéztünk mindent fogtam egy taxit, hogy kedvenc szállodámba vitessem magunk.
- Egy szobát szeretnénk...- néztem itt Changkyunra kérdőn majd arcából ítélve folytattam. - Határozatlan időre. - szorítottam kezére.
- És a cuccaink?- fordult felém már az egyik ágyon elterülve.
- Majd veszünk mindent ami kell. - másztam mellé és egy puszit nyomtam arcára.

I.M.: Nem akartam neki mondani, hogy én is képes vagyok magamnak dolgokat venni, mert biztos megsértődött volna, így szó nélkül tűrtem, ahogy kényeztet. Igazából jól esett, hogy végre valaki velem is foglalkozik.
- Elmegyek sétálni, jó? – kiabáltam be az éppen félálomban lévő modellnek.
- Veled…megyek. – mondta két ásítás között.
- Pihenj nyugodtan, nemsokára visszajövök. – adtam egy lágy csókot homlokára, ahogy ő szokta nekem.
Már hosszú percek óta sétálgattam a szálloda közelében. Meg akartam hálálni Wonhonak, hogy elhozott ide, de nem tudtam minek örülne igazán, így csak céltanul ténferegtem a kis üzletek között.
- Segíthetek valamiben? – jött egy nagyon is ismerős hang a hátam mögül.
- Wonho?!- fordultam hátra.

Wonho: Épp feküdtem az ágyban mikor Changkyun bekiabált, hogy sétálni megy. Bár iszonyatosan fáradt voltam közöltem-nem túl meggyőzően-hogy vele tartok, de csak adott egy puszit és mondta, hogy pihenjek. Bármennyire akartam ellenkezni fáradtságom felülkerekedett rajtam így képtelen voltam válaszolni, csak aprót bólintottam és visszaborultam a párnák közé.
Nem tudom mennyit aludhattam, de az biztos, hogy egy óránál jóval többet. Körbenéztem a lakosztályban, de párom még mindig sehol sem volt, így telefonom után nyúltam, hogy megtudjam megvan-e még. Persze a telefon kicsöngött, de az asztalon találtam meg a zenélő készüléket. Kissé idegesen nyomtam ki a telefont és döntöttem úgy, hogy elmegyek megkeresni...hisz mégiscsak idegen helyen vagyunk a mai jelenetünkkel pedig igencsak középpontjába került a dühös fanoknak.

I.M: Leforrázva álltam a sok utálkozó fan között és próbáltam valahogy kimenekülni, mielőtt a pánik úrrá lesz rajtam.
- Elnézést. – próbálkoztam szépen, de a tömeg nem akart eloszlani, csak még inkább körbeölelt.
Körülbelül tíz persze voltam a fanok által kreált fallal körülvéve és teljesen bepánikoltam. Kapkodni kezdtem a levegőt és a sírás szén álltam.  Biztonságos helyen akartam lenni. Ott ahol nincs senki, aki zavarhatna. Csak ő meg én…
- Wonho…- suttogtam nevét, ahogy lábaim összerogytak a félelemtől.

Wonho: Körbejártam a környéket, de nem találtam sehol. Már teljesen kétségbe estem, hogy hol lehet mikor megszólalt a telefonom.
- Most nem érek rá. - zártam volna le egyből a beszélgetést, ha managerem nem szól közbe.
- De most szerintem ráérsz. A barátod...- sóhajtott fel.
- Mi van a barátommal?- emeltem fel hangom, hogy ne most idegesítsen.
- Most kaptam egy képet, ahol jó pár fan körülveszi és nem viseli túl jól. - újabb sóhaj.
Ekkor ment fel az agyvizem... követeltem, hogy mondja meg hol van, majd rohantam.
Megláttam a tömeget a közepén roskadó Changkyunnal, így szinte fellökve az embereket furakodtam oda hozzá. Tenyerébe temetett arcának láttán még jobban kiborultam. Elkaptam csuklóját és egy gyors mozdulattal rántottam fel magamhoz egyből ölelésbe zárva. Kissé megijedt, de mikor realizálta, hogy csak én vagyok körém fonta karjait és arcát nyakamba rejtette.
- Semmi baj. Itt vagyok. - simogattam hátát.

I.M.: - Menjünk.- mondtam remegő hangon, miközben úgy szorítottam, mintha ezen múlna az életem.
- Jó- mondta, de továbbra se mozdultunk egy centit se. Érezte, hogy képtelen lennék, még elmozdulni innen. Habár féltem és minél távolabb akartam kerülni ezektől az őrült lányokban- mert szinte csak lányok voltak- nem tudtam volna lábaimat megemelni. Szükségem volt Wonho nyugtató ölelésére, arra, hogy érezzem nem vagyok egyedül; arra, hogy észrevegyem nem egyedül kell ezt az utat végigcsinálnom. – Megnyugodtál? – hajolt közel fülemhez, hogy csak én halljam a hangját. Kibújtam öleléséből és egy gyenge mosolyt megeresztve jeleztem, hogy valamilyen szinten helyrerázódtam.
Félve nyúltam párom keze után, de ez a félelem egy pillanat alatt elszállt, amikor Wonho ujjait enyémek közé fonta. Úgy éreztem, vele bármire képes vagyok. Vele egésznek éreztem magam.

Wonho: Kézen fogva húztam át a tömegen és éreztem, hogy jelentősen megnyugodott.
Mielőtt visszamentünk a szállodába egy üzletet vettünk célba, hogy vegyünk egy-két ruhát.
- Ezt próbáld fel. - nyomtam kezébe egy szűkebb fazonú nadrágot és egy hozzá passzoló felsőt. Kissé szájhúzva méregette a nadrágot, de nemet mondani nem mert, így elvonult egy próbafülkébe.
- Én ezt nem veszem meg. - nyüszített a függöny mögött mire automatikusan elrántottam a függönyt, hogy szemügyre vehessem miért nyavalyog. Ahogy megláttam hatalmasat kellett nyelnem... olyan dögösnek, mint akkor életemben nem láttam. Amint feleszméltem a kezdetleges elhalálozásomból megköszörültem a torkom.
- Megvesszük. - kiabáltam el magam.
- Nem.. nem vesszük. Nézz rám, mint valami....mint valami buzi, aki egy magazinból lépett ki. - nyöszörgött amin én jót mulattam.
- Khm...khm...tudtommal meleg vagy. - kacsintottam rá.
- Az egy dolog...de nem kell úgyis kinéznem. - nyöszörgött miközben visszavette saját ruháit. Nem foglalkoztam kijelentésével kikaptam kezéből a ruhákat és szó szerint szaladni kezdtem velük a pénztárhoz.
Az utcán sétálva szatyorral a kezében még mindig duzzogott ezért közelebb húztam magamhoz, hogy fülébe súghassak.
- Ne aggódj nem lesznek meg sokáig...Úgyis leszaggatom rólad ha felveszed...- csókoltam nyaka tövébe mire ő sokkosan levörösödve állt meg.