Mindvégig mellettem. 1/?

Sosem voltam az az igazán barátkozós ember. Én nem kedveltem másokat...ezáltal ők sem kedveltek engem. Sokan nagyképűnek tartanak pedig nem vagyok az, egyszerűen csak tisztában vagyok azzal, hogy tehetséges vagyok és ezt sosem akartam rejtegetni csak azért mert mások nem. Kiemelkedő sport és tánc teljesítményem miatt a tanárok és iskolánk büszkesége vagyok ami szintúgy okot ad, hogy kiváltsam mások ellenszenvét.
A menzán ültem és ebédnek nem éppen nevezhető moslékomban turkáltam mikor kihúzták a velem szembe lévő széket.
-Hé Mark.-vágódott be elém Jackson a legjobb és egyben egyetlen barátom.-Baj van?-váltott kicsit aggódóbbá arckifejezése mikor meglátta, hogy nem igazán keltette fel figyelmem.
-Nem, nincsen. Miért?-emeltem rá kérdőn tekintetem.
-Ja semmi csak fura vagy.-gondolkozott el.-Pár haverommal elmegyünk suli után biliárdozni. Ugye jössz?-nézett kiskutya szemekkel.
-Bocsi de nem hiszem, hogy túl jó társaság lennék, de neked jó szórakozást.-engedtem el egy fél mosolyt.
-Ne csináld már. Nálad jobb társaságot el sem képzelhetnék.-váltott hisztisbe.
-Köszi a bókot, de nem. Semmi kedvem a hülye haverjaidhoz...amúgy is a ti biliárdozásotok mindig piálásba csap át...-fintorogtam.
-Mark.-kezdett bele komoly hangnemmel.-Ezért nincsenek barátaid. Magadnak való vagy... csodálod, hogy mindenki utál mikor ismeretlenül lehülyézed őket?-forgatta meg szemeit. Nagyjából naponta kapok ilyeneket a fejemhez, de Jacksontól nagyon fáj ha ilyeneket mond, pedig igaza van... engem tényleg mindenki utál.
-Héé Mark... ne haragudj.-áll fel és lép oda hozzám.-Tudod, hogy nem úgy értettem.-teszi vállamra kezét.
-Igazad van ne magyarázkodj. Utálnak...mindenki..-állok fel én is székemből és elindulok.
-Állj már meg.-kiált utánam de mint aki meg sem hallja megyek tovább következő órám felé.
Fizika...mindig is utáltam a fizikát és mivel az utolsó órám volt amúgy is inkább haza vettem az irányt. Otthon egy szendviccsel a kezemben beültem a gép elé... A mai napomon már csak ő segíthet. Mikor megnyitottam posta fiókom szomorúan nyugtáztam, hogy nincs levelem...hogy Ő nem írt. Hogy ki az az ő? hát valójában én sem tudom. Nagyjából egy éve levelezünk de még mindig csak annyit tudok róla, hogy fiú és velem majdnem egy idős. Ezen kívül semmit... az égvilágon semmit. Mégis azt érzem mintha mindig is ismertem volna, mintha egy láthatatlan kapocs össze kötne minket. Nagyon szeretném megismerni, de mindig csak azt mondja "Majd egyszer...most még nem jött el az idő." Úgy érzem valamit titkol de nem zavar, az is lehet, hogy fél attól mit szólok hozzá. De így, hogy már azt hiszem többet érzek iránta mint barátság nagyon zavar, hogy nem tudok róla semmit. Bár tudom, hogy nevetséges azt mondani valakiről akit nem is ismerek, de még csak nem is tudom hogy néz ki, hogy szeretem de én mégis ezt érzem.
Lassan pötyögni kezdek, hogy elmeséljem mi történt ma.

'Borzalmas napom volt. Ma megint központi cseszegetés tárgyává váltam...az egyik srác barátnője szinte szerelmet vallott ezzel elérve, hogy kedves párja majdhogynem beverjen egyet, épp csak szerencsém volt. Úgy érzem nem vagyok képes hozzá szokni ehhez... De ami a legrosszabb, hogy ma Jackson is azt mondta mindenki utál és bár tudom, hogy igaza van mégis az ő szájából hallani annyira...borzalmas...'

A sorok leírásával lassan folyni kezdtek könnyeim míg nem hatalmas patakokban törtek ki. Annyira szánalmas vagyok... Pedig tudom, hogy mindez az én hibám. Ha az elején normálisan állok az emberekhez most nem tartanék itt. Talán tényleg le kellett volna szálljak a magas lóról amikor még megtehettem.
Gondolat menetemet a piros kis jelzés szakította félbe miszerint levelem érkezett.

'Nem utál mindenki! Én sem utállak és Jackson sem. Biztos vagyok benne, hogy nem gondolta komolyan és most nagyon bántja amit mondott...hisz ő a legjobb barátod. Szeret téged...ahogy én is. Ne ostorozd magad, légy nyitottabb az emberek felé és meglátod, hogy szeretni fognak. :) '

A levele kissé megnyugtatott, de még így is borzalmasan éreztem magamat. Szeretnék nyitni mások felé, de az utóbbi években úgy hozzászoktam a magányhoz, hogy nem tudom hogyan tehetném...hisz mégsem állíthatok oda, hogy "helló megváltoztam legyünk barátok." és őszintén bátorságom se lenne hozzá.

'Köszönöm. :) '

Nem éreztem, hogy bármi mást írnom kéne ebből is pontosan tudni fogja mennyire hálás vagyok, hogy mindig megpróbál lelket önteni belém.
Lecsuktam laptopom tetejét és cipőmet magamra kapva indulok ki a lakásból. Egyenesen a táncterem felé veszem az irányt hiszen az a egyetlen hely ahol nincsenek gondok és teljesen magam lehetek.
Elindítok egy pörgősebb számot és az agyam teljesen kikapcsol. Teljesen átadom magam a zenének és hagyom, hogy testem szabadon mozogjon a gondolataimtól független. Azt sem tudom mennyi ideje lehetek itt hisz a számok csak úgy váltják egymást sorra és így telnek az órák. Amikor az utolsó szám is lemegy én fáradtan huppanok a földre és hallok meg egy halk elismerő tapsot. Meglepetten pillantok hátra és látom Jackson közeledő alakját.
-Ismét tökéletes.-mosolyog rám és leül mellém a földre.
-Mióta vagy itt?-nézek rá kissé kérdőn de azért viszonozva mosolyát.
-Nagyjából fél órája.-szélesedik vigyora én pedig lesokkolok hisz nem lehet, hogy észre sem vettem. Szokása bejönni és nézni ahogy táncolok az is előfordult már, hogy csatlakozott hozzám. Most mégis meglepődve figyelem kedves arcát hisz úgy volt suli után a haverjaival megy biliárdozni.
-Te nem úgy volt, hogy a srácokkal leszel?-vonom fel egyik szemöldököm.
-De...csak...-vakarja meg tarkóját.-Bocsánatot szeretnék kérni.-süti le kissé szemeit.-És te fontosabb vagy.
-Nincs miért bocsánatot kérned.-teszem vállára kezem, hogy rám nézzen.-Igazad van. Én pedig túl reagáltam...ennyi.
-Nincs igazam.-kapja fel fejét úgy néz rám.-Te vagy a legszerethetőbb ember akit csak ismerek Mark. Egyszerűen csak mindenki úgy gondolja, hogy te vagy a megközelíthetetlen nagyképű gyerek akit jobb elkerülni...de valójában nem vagy ilyen. A legjobb barátom vagy amióta csak az eszemet tudom és tudom ha hagynád, hogy mások is megismerjenek milyen is vagy valójában ők is szeretnének. -mondja olyan komolysággal, hogy egy pillanatra el is hiszem, hogy talán igaza lehet. Teljesen meghatódom mondatain így nagy erőfeszítésembe telt nem elbőgni magam ismét. Hogy ne lássa előtörni vágyó könnyeim és érezze mennyire sokat jelentenek szavai kissé előrébb másztam és nyakába borulva öleltem magamhoz. Derekam köré fonva karjait viszonozta ölelésem és még mindig így tartva emelt két lábra. Lassan eltolt magától és újból felvéve az ezer wattos Jackson vigyort indult el a zenelejátszó felé és indította el közös kedvenc számunkat. A tükör előtt állva várakozóan nézett rám, arcom pedig egyből kivirult és boldogan léptem mellé, hogy a következő percekben újból átadjam magam a zenének.
A percekből végül újabb hosszú órák lettek míg végül mindketten kimerülten rogytunk össze a táncterem egyik falának dőlve. Hangosan lihegve próbáltunk mindketten szóhoz jutni ami igazán egyikünknek sem jött össze. Órámra pillantva kissé kikerekedtek szemeim hisz nem gondoltam, hogy már ennyi az idő ezért a mellettem már egyre inkább csak békésen szuszogó fiúra néztem. 
-Jackson ne itt aludj el.-álltam fel, hogy kissé rendbe szedjem magam.-Mindjárt éjfél van ideje mennünk.
-Csak még egy kicsit.-nézett rám kérlelően, de tudtam ha most engedek neki perceken belül elalszik. Kinyújtottam felé kezem és vártam, hogy megfogja azt. Amint tenyerét enyémbe nyomta felhúztam őt a földről amit kissé nyöszörögve fogadott.
-Nálad aludhatok?-vetette be a Wang puppy tekintetet amit ilyenkor szokott.-Nincs kedvem a szüleimhez. Léééégysziiii.-kérlelt tovább ugyanazzal a tekintettel.
-Legyen.-forgattam meg szemeim majd táskámat kezembe véve indultam meg a kijárat felé. A hazaút most a szokásoshoz képest sokkal csendesebben telt hisz az egész délutános tánc mindkettőnk energiáját leszívta kissé. Ahogy a lakásba beléptünk megágyaztam barátomnak is majd fürödni mentem. Nem sokáig vacakoltam mégis csodálkoztam, hogy mikor végeztem Jacksont még ébren találtam. Az ágyamon gubbasztott felhúzott térdekkel és a mobilján nyomkodott valamit észre sem véve, hogy vissza érkeztem csak mikor hozzá vágtam egy törölközőt. 
-Szabad a fürdő.-vontam meg vállam mikor kissé értetlenül nézett fel rám. Lezárta telefonját és ágyamról lemászva indult meg a fürdőszoba felé. 
Elfoglalva ugyanazt a helyet ahol előbb még Jacks gubbasztott kezdtem el én is telefonomat nyomkodni hátha történt az utóbbi órákban bármi említésre méltó. Hatalmas mosoly kúszott arcomra ahogy megláttam levelem érkezett TŐLE. 

'Remélem így estére jobb már a kedved, nem szeretem ha szomorú vagy. Felejts el mindenkit és gondolj csak azokra akik melletted állnak. Szerethető srác vagy te csak jól titkolod mások előtt... Ideje az álcád lerombolni...holnap pedig legyen szép napod. Jó éjszakát Mark.'

Miután elolvasom mosolyom le sem lehetne vakarni arcomról viszont van valami ami nem hagy nyugodni mégsem tudom, hogy ezt szóvá is merjem e tenni, de az biztos ha most nem teszem máskor nem lesz rá ilyen alkalmam így kezdem el pötyögni a sorokat.

'Te már csak tudod milyenek a titkok és az álca igaz? Hisz egy éve ismerlek és valójában mégsem. Semmit nem tudok rólad és ez egyre jobban idegesít. Ha én megváltozom te is felfeded magad előttem? Ahogy mondtad... ideje az álcát lerombolni! Jó éjt anonim.'

Ahogy elküldtem az üzenetet barátom vissza is érkezik a fürdésből és csoszog el hozzám, hogy végre ágyban tudhassa magát. Hosszú napunk volt még szerencse, hogy holnap már hétvége van így semmi nem kötelez, hogy délelőtt bármelyikünk is kidugja az orrát az ágyból. Ahogy vízszintesbe érkezem már csukódik is le a szemem, hogy mély álomba zuhanjak és érzem, hogy Jackson sincs különb helyzetben.
-Jó éjt.-suttogom.
-Jó éjszakát Mark.

Behálózva 11.rész

Wonho: Három hét telt el azóta, hogy nem beszéltünk...három hete, hogy fogta magát és kisétált az életemből. És mit tettem én? Semmit...az égvilágon semmit. Nem kerestem, nem hívtam és megpróbáltam teljesen kizárni a fejemből. Persze hiába gondoltam, hogy ez sikerült...hisz nem. Ezekben a hetekben egyre több cikk jelent meg rólam a neten, újságokban legfőképp arról épp milyen botrányba keveredtem. Nem tudom mit kéne tennem roppant fájdalmas beismernem, de hiányzik. Rettenetesen hiányzik. Talán épp ezért ülök most az autómban 'enyhén' ittas állapotban lakása felé tartva.
Amint kiszállok autómból, elbotorkálok a kapuig majd miután tíz perce senki nem nyit ajtót kénytelen vagyok másképp megoldani.
-Hyaaa Lim Changkyun!- kezdek kiabálni. - Told ki a formás kis segged és engedj be. Ne menekülj előlem. Ha már elcsavartad a fejem viseld a következményeit. - kiabálom szomszédai örömére néhány kisebb nyelvbotlással. Már épp kezdenék újból bele mikor végre nyílik a kapu és egy elég morcos arc köszön vissza rám a szívem mégis kihagy egy ütemet ahogy rám néz.

I.M.: Három hét telt el azóta, hogy eljöttem Wonhotól. És három hete azt se tudom mit csinálok. Eljárok dolgozni rendszeresen és elindulok haza, de valahogy nem mindig kötök ki otthon. Vagy ha igen akkor nem egyedül.
- Te tényleg ki akarod csinálni magad? – hallom meg Kihyun hangját az öltözőben.
- Nem értelek.
- Ez nem megoldás. Csak tönkreteszed magad.
Nem válaszoltam neki. Nagyon is jól tudtam, hogy igaza van, de valahogy ki kellett tölteni az űrt, amit éreztem…
Éppen hogy hazaértem már rögtön valaki nekiesett az ajtómnak. Annyira nem volt kedvem senkihez, hogy elvonultam a szobában és nem törődtem a dörömböléssel csak a mellettem álló ismeretlennek szenteltem minden figyelmemet.
- Hyaaaa Lim Changkyun! – hallottam meg pár pillanat csönd után.
- Francba. – álltam fel idegesen faképnél hagyva a fószert és a bejárati ajtóhoz mentem. – Mit akarsz? – kérdeztem nem túl kedvesen.
- ChangKyun.
- Mondd gyorsan. Vannak nálam. – próbáltam lerázni.

Wonho: Ahogy azt mondja teljesen ridegen, hogy vannak nála, lefagyok. Hirtelen előbújik a zöldszemű szörny és nem tudok (még csak nem is akarok) uralkodni rajta. Arrébb tolom az előttem állót és becsörtetek a lakásba.
- Te meg mégis ki a faszom vagy?- mordulok rá az idegen alakra.
- Neked mégis mi közöd hozzá ficsúr?- villant gúnyos mosolyt.
- Wonho állj le. - hallom magam mögül Changkyun hangját, de mit sem törődve vele közelebb lépek az idegenhez és egy laza mozdulattal behúzok neki. - És most aztán takarodj. Még egyszer meglátlak a közelében - mutatok a mögöttem állóra. - nem úszod meg ennyivel. - morgom el a végét. A fickó csak úgy kisétál magában mormogva valamit ezzel kettesben hagyva Changkyunnal.
- Normális vagy?- kérdezem halkan mégis olyan fenyegetően, hogy látom kissé megrezzenni. - Te bármilyen nyomorékot felengedsz csak úgy a lakásodra?- hitetlenkedek. - Ne mondd már, hogy bármi örömödet leled abban, hogy ilyen emberek...- borzongok meg a mondat végére hisz belegondolni is szörnyű miket csinálhatott ezekkel a......
Látom rajta, hogy most kissé megijedt tőlem ezt az is bizonyítja, hogy megremegett mikor közelebb léptem hozzá...majd nemes egyszerűséggel átöleltem és abban a pillanatban szállt el minden haragom is. Először próbált eltaszítani, de ezt nem engedtem neki így egy apró sóhaj kíséretében viszonozta ölelésem.

I.M.:  Miután megölelt legszívesebben azonnal visszaöleltem volna, de abban semmi logikus nem lett volna, hiszen én mondtam, hogy legyen vége. Próbálkoztam szabadulni karjai közül, ellöktem magamtól, de ő makacs módon nem engedett, így akaratlanul is, de egy rövid időre viszonoztam ölelését.
- Wonho. – szólítottam meg félve.  De ő nem reagált rá semmit, így kénytelen voltam még pár percig karjai közt állni. Nem mondom, hogy nem élveztem a helyzetet, mert akkor hazudnék, de nem akartam még nagyobb fájdalmat okozni magamnak, így muszáj volt kiszakítanom magam öleléséből. – Jobb lenne ha most mennél . – mondandóm közben végig a padlót néztem. Képtelen voltam a szemébe mondani, mert legbelül boldog voltam, hogy itt van, de nem akartam egy újabb „egy éjszakás” kaland lenni neki.

Wonho: - Nem megyek el. Nem amíg végig nem hallgatsz. - néztem mélyen szemébe, hogy komolyan vegyen. - Channie. Ne haragudj rám. Sajnálom, hogy egy istenverte barom vagyok, sajnálom, hogy mindig azzal akartam elintézni mindent, hogy kedvellek. Sajnálom, hogy minden alkalommal azzal állok elő, hogy mennyire sajnálom ahelyett, hogy tennék ellene, hogy ne kelljen sajnálkoznom. Fontos vagy nekem...el sem tudod képzelni mennyire. A gondolatába is beleőrülök, hogy mással legyél...azt mondtad félsz, hogy elhagylak másért, ha őt esetleg jobban kedvelem majd nálad, de megígérem, hogy ez sosem fog előfordulni...hogy te leszel az egyetlen. - mondom el kis monológom, amibe tudom, hogy gáz, de belekönnyezek. Sosem beszéltem ilyen nyíltan..(sőt semennyire) az érzéseimről ez a kis kölyök pedig pár hét leforgása alatt eléri, hogy lényegében sírva szerelmet valljak. Visszaléptem hozzá közel és újból átöleltem. Nem erőszakosan csak, hogy érezze minden szavam komolyan gondoltam.

I.M: Eleinte valahogy hidegen hagyott a vallomása. Nem tehetek róla, már képtelen vagyok bízni benne. Faképnél akartam hagyni, de ahogy felnéztem és szemeiben megpillantottam az éppen kicsorduló könnyeket, szívem kihagyott egy ütemet ezzel jelezve, hogy teljesen a hálójába ragadtam, újra. Nem akartam ezt. Messziről el akartam kerülni. Elfelejteni, de ő nem enged. Ahogy a vad se engedi ki fogai közül a prédáját, úgy ő se hagy elmenekülni engem.
- Bizonyítsd be. – suttogtam kicsit hátrébb húzódva fülébe.

Wonho: Ahogy kijelenti, hogy bizonyítsak hirtelen elbizonytalanodom. Mégis hogyan tudnám bebizonyítani mennyire fontos nekem...?!
 - Randizzunk!- vetem fel az ötletet igen lelkesen mire hátrébb lép tőlem és hitetlenkedve néz rám.
- Ezt már eljátszottuk...és ide jutottunk. - forgatja szemeit.
- Nem értesz. Randizzunk, mint egy pár, nem pedig, mint két barát. - lépek újra közelebb és ahogy átkarolom derekát homlokomat övének döntöm úgy fürkészem tekintetét.

I.M.: - Rendben. - sütöm le szemeimet, mert már képtelen vagyok állni tekintetét. Wonho örömében teljesen magához szorít, majd pillanat múlva elenged. Nem értem ezt a reakciót. – Hova mész?
- Gondolom, nem igazán maradhatok.
- Részeg vagy, így biztos nem ülsz autóba. – fogtam meg csuklóját és bár nem akartam, hogy ez legyen mégis marasztaltam .

Wonho: - Dehogy vagyok részeg. - mosolygok rá. - Csak egy kicsikét becsíptem. - kuncogom el magam és újból magamhoz húzom. - De ha szeretnéd, hogy maradjak...- búgom mély hangon fülébe és érzem, ahogy kirázza a hideg, ezért ráadásként nyakára csókolok, majd el is húzódom tőle. Élvezem, hogy bármilyen mérges is legyen és mondjon is bármit a teste elárulja nekem a valódi gondolatait. Lefagyva áll előttem és emésztgeti az előbb történteket, amire elmosolyodok majd hátrébb lépek, hogy tudja, nem fogok semmi olyat tenni...hisz most épp a bocsánatáért könyörgök vagy mi.
- Szóval hol aludjak?- töröm meg a csendet.

I.M.: - Aludj a szobában, majd én alszok a kanapén. – mondtam és hozzávágtam egy pólót és boxert, majd kerestem még neki egy törölközőt. – Menj, tusolj le, addig beágyazok. – mondtam és meglöktem, hogy indítson a fürdőbe.
- De…- kezdett volna tiltakoznom. Gondolom aludna a kanapén, de annak mindketten tudjuk mi lenne a vége.
- Múltkor végül mellettem kötöttél ki, úgyhogy szó sincs róla. Nem alszunk együtt. – zártam le ennyivel a dolgot és belöktem az ajtón, hogy haladjon. Míg ő letusolt addig én kivittem az ágyneműmet a kanapéra neki meg tettem tisztát az ágyba.

Wonho: Ahogy szó szerint betuszkolt a fürdőbe lemondóan sóhajtottam és elkezdtem ledobálni ruháimat. Megengedtem egy kissé hűvös vizet és éreztem, hogy fokozatosan tisztul a fejem. Már sokkal józanabbul léptem ki a fürdőszobából miután felvettem a boxert, amit hozzám vágott a pólót pedig csak simán fél vállamra dobtam mivel nem éreztem ebben az időben szükségét. Már épp feküdt volna le mikor odasétáltam hozzá és egy apró puszit nyomtam arcára.
- Jóéjszakát. - suttogtam majd elindultam szobájába ahol megágyazott nekem, de elkapta a csuklómat és kissé félve, mint aki nem biztos abban, hogy jól cselekszik megszólalt.
- Neked is. - pirult el majd rögtön el is engedett, hogy aztán mindketten aludhassunk.

I.M.: Amint Wonho befeküdt az ágyba én is elindultam lefeküdni, de útközben rájöttem, hogy én még nem fürödtem így visszamentem a szobába.
- Hát te? Nem bírsz nélkülem aludni? – kezdett félálomba kacérkodni velem.
- Csak fürödni megyek. – mutattam fel a tiszta alsót és már ott se voltam. Villámgyorsan letusoltam és befészkeltem magam a kanapéra. Fél óra forgolódás, nyögdösés, és kínlódás után állapítottam meg, hogy ez a vacak baromi kényelmetlen.  Hangos sóhajjal nyúltam párnámért és indultam meg szobám felé. Az ajtó előtt megálltam és végiggondoltam a dolgokat, hogy biztos jó-e most ez, de végül leszartam, hogy mi jó és mi nem, viszont én aludni szeretnék, így benyitottam a Wonho mellé dobtam a párnám.
- Szóval tényleg nem bírsz nélkülem aludni. – húzódott egy mosoly a szájára. Igaza van, hiszen az utóbbi éjszakák borzalmasak voltak nélküle, de erről neki nem kell tudnia.
- Kibaszott kényelmetlen az a kanapé. – dőltem be mellé.

Wonho: - Látod, látod..mikor én mondtam megsértődtél. - kuncogok fel majd arrébb csúszok, hogy befészkelhesse magát mellém. Óvatosan húzom oda magamhoz, hogy ne érezzen tolakodónak mire mégis kissé rosszallóan néz rám. - Nem csinálok semmit csak átölellek oké? Kettőnknek másképp amúgy is kicsi az ágy. - húzom még szorosabban magamhoz és érzem ahogy izmai ellazulnak. Nem telik sok időbe mire elalszunk így egymáshoz bújva és reggel olyan frissen ébredek, mint az utóbbi hetekben egyszer sem. Óvatosan mászok ki mellőle nehogy felébresszem és a konyhába sietek, hogy főzzek kávét és valami reggelit összedobjak. Miután újra kiéltem konyhai tudományom, felpakoltam egy tálcára, hogy visszamenjek a szobába, ahol Changkyun épp könyökeire támaszkodva kócosan nézett körbe, hogy magához térjen. Odasétáltam mellé leültem az ágy szélére és ölébe nyomtam a tálcát és nyomtam egy csókot arcára. – Jó reggelt. - igazgattam meg elálló tincseit, amibe kissé elpirult. Aranyos...roppant aranyos.

I.M: Reggel nélküle ébredek. Eltűnt mellőlem. Először örülök a dolognak, és elkönyvelem egy egyszerű álomnak az estét, de hamar fel kell ébredjek ebből a tévhitből.
- Kávé? – kérdezem rekedt hangon még félálomba, ahogy megérzem kintről az illatot. Felkönyökölök és próbálok magamhoz térni, hogy megnézzem mi történik kint, de vendégem megelőz.
- Jó reggelt. – kezdte el igazgatni kesze-kusza tincseimet, amibe én szépen bele is pirultam. Miért vált ki belőlem minden közeledése ilyen reakciót? Ennél lányosabb már nem is lehetnék…
- Jó.. reggelt. – dörzsöltem meg szemeimet, hogy szembogaraimat teljes nagyságúra nyithassam. – Jól aludtál? – kérdeztem meg az első dolgot, ami eszembe jutott.

Wonho: - Hála neked remekül. - vigyorogtam rá. – Egyél, mert utána megyünk. - álltam fel az ágyról. - Mármint én még hazaszaladok átöltözni utána megyünk. - vakargatom meg tarkómat.
- Hova megyünk?- pislogott rám félig felhúzott szemöldökkel.
- Randizni, mint említettem. - vettem fel újból önelégült vigyoromat majd felvettem tegnapi ruhámat. - Két óra múlva itt vagyok érted, addig készülj el. - intettem neki majd kisétáltam a lakásból. Haza kocsikáztam majd egy röpke óra alatt teljesen össze is szedtem magam.. elégedetten álltam a tükör előtt majd egy utolsó igazítással a hajamon elindultam vissza Changkyunért.
Kiszálltam az autóból megálltam mellette majd telefonomért nyúltam.
- Mehetünk?- szóltam bele egyből, ahogy felvette.
- Öt perc. - kiabálta bele eléggé kapkodva majd ki is nyomott, ami egy visszafojtott nevetést váltott ki belőlem. Az öt percből nagyjából tíz lett, de ahogy ajtót nyitott a lélegzetem is elállt.

I.M.: Mivel azt mondta még van két órám, így lustálkodtam egy picit. Úgy gondoltam néhány perc nem számít és időben kész leszek, de tévedtem. A henyélés kicsit elhúzódott és mire észbe kaptam már csak fél órám volt. Őrjöngve dobáltam ki a szekrényből a ruhákat, de sehol se találtam azt, amire szükségem lett volna.
- Kihyun.- szinte sírtam, ahogy felvette a telefont.
- Valami baj van?
- Vészhelyzet. Nem találom a ruhákat.
- Milyen ruhákat? – értetlenkedett.
- Amiket együtt vettünk fájdalomdíjként.
- A nappaliban hagytad őket. – egyből rohantam ki és a szekrény mellett tényleg ott volt a szatyor.
- Köszönöm. - nyomtam ki és készülődtem tovább. Egy szál alsóban álltam mikor a telefonom megcsörrent. Nem hallottam mit mondott, de sejtettem, hogy már itt van. – Öt perc.- csaptam rá a kagylót és villámsebességre kapcsoltam. – Csukd be, nehogy beleszálljon egy sült galamb. – sétáltam oda hozzá és saját mozdulataimon meglepődve, egy puszival köszöntöttem.

Wonho: - Baromi jól nézel ki. - jelentettem ki az autóba beülve majd még egyszer végig legeltettem rajta szemeimet.
- És hová megyünk?- néz rám kíváncsi szemekkel.
- Először el kell szaladjunk elintézni valamit, majd bárhova ahova csak szeretnél. - kacsintottam rá majd beindítottam az autót.
Mikor megálltunk a cégem előtt láttam lefagyni Changkyun mosolyát.
 - Én oda nem megyek be. - hisztizett.
- Gyere már nem lesz baj. -  Nyújtottam felé kezem miután kitártam ajtaját, amit vonakodva, de el is fogadott. Összekulcsoltam ujjainkat úgy indultam meg befelé, amire láttam a döbbenetet átsuhanni arcán. Bent elengedtem kezét majd egyből managerem irodája felé indultam, hogy kopogás nélkül invitáljam be magunkat.
- Wonho. - csillant fel szeme. - És.....és?- nézett ránk furcsán.
- Changkyun. Hyung ő itt Changkyun. És csak azért jöttem, hogy ne lepődj meg az esetleges esti cikkeken és ne hívogass, nem veszem fel...fontosabb dolgom lesz. Randizni megyek. - jelentettem ki határozottan.
- Ez remek. És ki a szerencsés lány? - húzta fel szemöldökét egy mosoly kíséretében.
- Nem lány és itt áll mellettem. Changkyunnal randizom. - fogom meg újból kezét és felmutatom hyungomnak, aki csak lefagyva pislog ránk.
Reakciót nem várva sétálunk ki most már végig kézen fogva. - Szóval hova tovább? - vigyorgok az előbbieket emésztgető fiúra.

I.M: Annyira meghatott az egész viselkedése, hogy nem is hallottam kérdését. Teljesen elvoltam az én kis rózsaszínfelhős világomba egészen addig, még valami puhát meg nem éreztem ajkaimon.
- Won..ho- simítottam végig párnáimon. Olyan volt, mint egy álom.  Képtelen voltam elhinni, hogy pár hét szenvedés után egy csettintéssel minden rendbe jön.
 - …szeretnél menni…szépségem? – a mondat első felét képtelen voltam felfogni. De a második felére már felkaptam fejem. – tudtam, hogy erre reagálni fogsz.
- Tudod, hogy utálom, hogy ha lányként kezelsz.
- Tudom. - hajolt közelebb és újabb csókot hintett ajkaimra. hirtelen nagyon bátor lett. – Na hova menjünk?
- A reptérre.
- Mit szeretnél te a reptéren? – nézett rám csodálkozva. Valljuk be, elég fura ötlet egy randihoz.
- Soha nem ültem még repülőn. Szeretném kipróbálni…- kezdtem el mesélni. - …és elmenni egyszer Jejura.- sóhajtottam fel a mondat végén.

Wonho: - Hát akkor irány Jeju. - kacsintottam rá majd beültünk az autóba.
A reptérnél leparkoltam autómat és szóltam telefonon hyungomnak, hogy jöjjön érte, majd ha vissza jövünk hozza is vissza. Hatalmas sóhajjal kissé rosszallóan, de belement a dologba viszont a sokk utáni kioktatás nem maradhatott el, miszerint ez az egész a karrierembe kerülhet, de jelenleg ez sem érdekelt.
- Mehetünk? - ragadtam kézen a mellettem állót és elindultam befelé. Ahogy sejtettem bent szinte megrohamoztak a rajongók és néhány fotós is. Láttam Changkyunon, hogy kissé megijedt és a kezét is próbálta kihúzni enyémből, ezért jobban megszorítottam, majd egy bíztató mosolyt küldtem felé.
- Wonho, kérem álljon meg. - lihegett a nyakamba az egyik fotós, de még csak nem is reagáltam rá úgy mentünk tovább.
- Biztos jó ötlet volt ez?- jött a kérdés.
-A lehető legjobb. - nyomtam egy apró puszit szájára, majd a jegypénztárhoz siettem, hogy megvegyem jegyeinket.

I.M.: Mikor megláttam azt a sok rajongót és fotóst, elkapott a pánik. Nem voltam erre felkészülve.  Igazából magam se tudtam mit vártam, de az biztos, hogy ilyenre nem voltam felkészülve.
- Biztos jó ötlet volt ez? – kérdeztem megijedve a kialakult helyzettől.
- A lehető legjobb. – adott egy apró puszit számra, ami valamelyest megnyugtatott, de a pánikot nem tűntette el teljesen. Wonho megvette mindkettőnknek a jegyet. Mosollyal az arcán fordult felém meglengetve a papírokat, majd kezem után nyúlt és a váróba húzott. Leültetett és biztató pillantásokat küldött felém én ennek ellenére képtelen voltam megnyugodni. Az a sok tekintett, amit magamon éreztem, a sok fotós teljesen megbénított.
- Won…ho. – szólítottam meg remegő hangon.  Teljesen bekebelezett a pánik.- Hé, nyugi. –simított végig arcomon, majd ajkaimra hajolt és édes csókjával próbált megnyugtatni.

Wonho: Miközben csókoltam is éreztem, hogy remeg. Elváltam tőle, majd felálltam és magammal húztam.
- Gyere. - szólaltam meg mikor láttam, hogy nem mozdul. Attól féltem bármelyik pillanatban sírva fakad és itt hagy azzal, hogy ő ezt nem bírja.
Félrehúztam magammal egy kis folyosóra, ahol nem volt senki és nem is látott senki. Magammal szembe fordítottam és kényszerítettem, hogy rám nézzen.
-Channie. Nincs semmi baj oké?- nyomtam puszit szájára. - Pontosan tudtuk, hogy ez lesz ha felvállallak...sőt igazán még nem is történt semmi. Egy ideig gyűlölködni fognak....lehet a rajongóim száma is megcsappan...de túl tesszük magunk, oké?
- Az egész miattam van... Ha én n...- kezdené az önmarcangolást, de belefojtom a szót.
- Erre ne is gondolj...- tapadtam ajkaira.
Pár percig voltunk így mire bemondták a gépünket. Kézen fogva indultunk meg, hogy elfoglalhassuk a helyünk a repülőn.
- Remélem nem bántad meg, hogy randizni jöttél velem. - mosolyogtam rá már a gépen ülve, majd vállára hajtottam fejem.

I.M. : Képtelen voltam megnyugodni.  Persze, hogy nem bántam meg az egészet, hiszen ezt akartam, de féltem.  Még csak álmomban se gondoltam, hogy egyszer ilyen helyzetbe kerülök, így képtelen voltam feldolgozni azt a sok embert, aki utálattal és megvetéssel a szemében bámult rám. Képtelen voltam kiverni fejemből azokat a pillantások.
- Pihenj még odaérünk. – pillantottam Wonhora, aki csukott szemmel továbbra és vállamon pihentette fejét. Hangjából melegség áradt, ami egy pillanatra az én testemet is átjárta. Óvatosan fejére hajtottam enyémet, majd keze után nyúltam. Ujjainkat összekulcsoltam és lehunytam szemeimet. Biztonságban éreztem magam. Csak meddig?

Wonho: A repülő út csendben pihenéssel telt Changkyun néha szólalt meg felcsodálkozva az első osztály előnyeire. Mikor leszálltunk és kiértünk a reptér területéről szájtátva csodálta a környezetet és ha nem fogtam volna szorosan kezét tuti elkavarodik tőlem miközben mindenhova odaszalad.
-Lassíts. Lesz időnk mindent megnézni csak szerezzünk szállást. - mosolyogtam rá és kezdtem magam után húzni.
- Jó de nééézd. - mutatott egy gyönyörű park szerűség felé. - Nézzük meeeg. - kérlelt mire felsóhajtva indultam utána.
- Ez este még szebb kivilágítva. - mondtam miközben sétáltunk át rajta. - Visszajövünk este is. - húztam magamhoz egy apró csókra.
Miután nagyjából megnéztünk mindent fogtam egy taxit, hogy kedvenc szállodámba vitessem magunk.
- Egy szobát szeretnénk...- néztem itt Changkyunra kérdőn majd arcából ítélve folytattam. - Határozatlan időre. - szorítottam kezére.
- És a cuccaink?- fordult felém már az egyik ágyon elterülve.
- Majd veszünk mindent ami kell. - másztam mellé és egy puszit nyomtam arcára.

I.M.: Nem akartam neki mondani, hogy én is képes vagyok magamnak dolgokat venni, mert biztos megsértődött volna, így szó nélkül tűrtem, ahogy kényeztet. Igazából jól esett, hogy végre valaki velem is foglalkozik.
- Elmegyek sétálni, jó? – kiabáltam be az éppen félálomban lévő modellnek.
- Veled…megyek. – mondta két ásítás között.
- Pihenj nyugodtan, nemsokára visszajövök. – adtam egy lágy csókot homlokára, ahogy ő szokta nekem.
Már hosszú percek óta sétálgattam a szálloda közelében. Meg akartam hálálni Wonhonak, hogy elhozott ide, de nem tudtam minek örülne igazán, így csak céltanul ténferegtem a kis üzletek között.
- Segíthetek valamiben? – jött egy nagyon is ismerős hang a hátam mögül.
- Wonho?!- fordultam hátra.

Wonho: Épp feküdtem az ágyban mikor Changkyun bekiabált, hogy sétálni megy. Bár iszonyatosan fáradt voltam közöltem-nem túl meggyőzően-hogy vele tartok, de csak adott egy puszit és mondta, hogy pihenjek. Bármennyire akartam ellenkezni fáradtságom felülkerekedett rajtam így képtelen voltam válaszolni, csak aprót bólintottam és visszaborultam a párnák közé.
Nem tudom mennyit aludhattam, de az biztos, hogy egy óránál jóval többet. Körbenéztem a lakosztályban, de párom még mindig sehol sem volt, így telefonom után nyúltam, hogy megtudjam megvan-e még. Persze a telefon kicsöngött, de az asztalon találtam meg a zenélő készüléket. Kissé idegesen nyomtam ki a telefont és döntöttem úgy, hogy elmegyek megkeresni...hisz mégiscsak idegen helyen vagyunk a mai jelenetünkkel pedig igencsak középpontjába került a dühös fanoknak.

I.M: Leforrázva álltam a sok utálkozó fan között és próbáltam valahogy kimenekülni, mielőtt a pánik úrrá lesz rajtam.
- Elnézést. – próbálkoztam szépen, de a tömeg nem akart eloszlani, csak még inkább körbeölelt.
Körülbelül tíz persze voltam a fanok által kreált fallal körülvéve és teljesen bepánikoltam. Kapkodni kezdtem a levegőt és a sírás szén álltam.  Biztonságos helyen akartam lenni. Ott ahol nincs senki, aki zavarhatna. Csak ő meg én…
- Wonho…- suttogtam nevét, ahogy lábaim összerogytak a félelemtől.

Wonho: Körbejártam a környéket, de nem találtam sehol. Már teljesen kétségbe estem, hogy hol lehet mikor megszólalt a telefonom.
- Most nem érek rá. - zártam volna le egyből a beszélgetést, ha managerem nem szól közbe.
- De most szerintem ráérsz. A barátod...- sóhajtott fel.
- Mi van a barátommal?- emeltem fel hangom, hogy ne most idegesítsen.
- Most kaptam egy képet, ahol jó pár fan körülveszi és nem viseli túl jól. - újabb sóhaj.
Ekkor ment fel az agyvizem... követeltem, hogy mondja meg hol van, majd rohantam.
Megláttam a tömeget a közepén roskadó Changkyunnal, így szinte fellökve az embereket furakodtam oda hozzá. Tenyerébe temetett arcának láttán még jobban kiborultam. Elkaptam csuklóját és egy gyors mozdulattal rántottam fel magamhoz egyből ölelésbe zárva. Kissé megijedt, de mikor realizálta, hogy csak én vagyok körém fonta karjait és arcát nyakamba rejtette.
- Semmi baj. Itt vagyok. - simogattam hátát.

I.M.: - Menjünk.- mondtam remegő hangon, miközben úgy szorítottam, mintha ezen múlna az életem.
- Jó- mondta, de továbbra se mozdultunk egy centit se. Érezte, hogy képtelen lennék, még elmozdulni innen. Habár féltem és minél távolabb akartam kerülni ezektől az őrült lányokban- mert szinte csak lányok voltak- nem tudtam volna lábaimat megemelni. Szükségem volt Wonho nyugtató ölelésére, arra, hogy érezzem nem vagyok egyedül; arra, hogy észrevegyem nem egyedül kell ezt az utat végigcsinálnom. – Megnyugodtál? – hajolt közel fülemhez, hogy csak én halljam a hangját. Kibújtam öleléséből és egy gyenge mosolyt megeresztve jeleztem, hogy valamilyen szinten helyrerázódtam.
Félve nyúltam párom keze után, de ez a félelem egy pillanat alatt elszállt, amikor Wonho ujjait enyémek közé fonta. Úgy éreztem, vele bármire képes vagyok. Vele egésznek éreztem magam.

Wonho: Kézen fogva húztam át a tömegen és éreztem, hogy jelentősen megnyugodott.
Mielőtt visszamentünk a szállodába egy üzletet vettünk célba, hogy vegyünk egy-két ruhát.
- Ezt próbáld fel. - nyomtam kezébe egy szűkebb fazonú nadrágot és egy hozzá passzoló felsőt. Kissé szájhúzva méregette a nadrágot, de nemet mondani nem mert, így elvonult egy próbafülkébe.
- Én ezt nem veszem meg. - nyüszített a függöny mögött mire automatikusan elrántottam a függönyt, hogy szemügyre vehessem miért nyavalyog. Ahogy megláttam hatalmasat kellett nyelnem... olyan dögösnek, mint akkor életemben nem láttam. Amint feleszméltem a kezdetleges elhalálozásomból megköszörültem a torkom.
- Megvesszük. - kiabáltam el magam.
- Nem.. nem vesszük. Nézz rám, mint valami....mint valami buzi, aki egy magazinból lépett ki. - nyöszörgött amin én jót mulattam.
- Khm...khm...tudtommal meleg vagy. - kacsintottam rá.
- Az egy dolog...de nem kell úgyis kinéznem. - nyöszörgött miközben visszavette saját ruháit. Nem foglalkoztam kijelentésével kikaptam kezéből a ruhákat és szó szerint szaladni kezdtem velük a pénztárhoz.
Az utcán sétálva szatyorral a kezében még mindig duzzogott ezért közelebb húztam magamhoz, hogy fülébe súghassak.
- Ne aggódj nem lesznek meg sokáig...Úgyis leszaggatom rólad ha felveszed...- csókoltam nyaka tövébe mire ő sokkosan levörösödve állt meg.

Behálózva 10.rész

I.M.:  A nap már jó magasan járt mire sikerült valamennyire magamhoz térni. Szemeimet még képtelen voltam kinyitni, de közelebb csúsztam a másik oldalhoz. Arra vártam mikor ütközök egy meleg testbe, de az ütközést helyett a padlóval létesítettem közelebbi kapcsolatot.

- Francba. – pattantak ki szemeim egyből az esés után. 

- ChangKyun?! – jött be Wonho egy szál alsóban a szobába.

- Jó reggelt. – álltam fel a földről, majd visszaültem az ágyra és térdeimet kezdtem simogatni. Fájtak az előbbi esésétől.

- Mit csináltál? – térdelt elém, hogy szemeink egy magasságba legyenek.

- Leesetem az ágyról. – nem kerteltem. Tudja mennyire béna vagyok, így hiába hazudnék akkor is tudná, hogy megint valamit elbénáztam.

Wonho: - Bénaság.- simítok végig térdén, amit beütött. - Készülődj. - álltam fel mellőle és a szekrényhez sétáltam.

- Hova megyünk?- sétált mögém, hogy derekamra fonja karjait.

- Randizunk emlékszel?- fordultam hátra ő pedig nagy szemekkel nézett rám.

- Azt hittem azt csak úgy mondtad. - mondja kisfiús boldogsággal arcán mire csak egy mosoly kíséretében megráztam fejem és visszafordultam a szekrényhez. Nagyjából negyed óra alatt kicsíptem magam majd tükörbe nézve elégedetten hümmögtem, de mikor megálltam Changkyun előtt és leesett állal nézett rám, elégedettségem hatalmas lett és egy óriási féloldalas vigyorral figyeltem arcát.

I.M: Mivel elfordult a szekrényhez, ahelyett, hogy elmondta volna hova megyünk én is megkerestem táskámat, amiben ruháim pihentek. Kipakoltam az összes ruhadarabomat az egyik szoba ágyára és csalódottan konstatáltam, hogy semmi olyan ruhám nincs, amit felvehetnék, ami illene Wonho szintjéhez. Nem volt mit tennem be kellett érnem egy egyszerű farmerrel és egy pólóval.  Mikro végeztem visszamentem Wonho szobájába és leesett állal néztem az előttem állót.

- Átöltözöm. –fordítottam hátat. Nem akartam ilyen ócska göncökbe mutatkozni vele, de nem volt más, amit felvehettem volna.

Wonho: - Héé várj már. - kaptam el csuklóját kuncogva. - Először is...jól nézel ki. Másodszor...van egy meglepim - húztam hálómba vissza ahol megálltunk a hatalmas szekrény előtt ő pedig kíváncsian nézett rám. Kitártam a szekrény ajtót, ami tele van márkás mégis hétköznapi viseletre alkalmas ruhákkal és egy-két elegánssal ha olyan helyre mennénk esetleg.

- Ez a tiéd. Ha itt vagy nálam ne a táskádból öltözz. - mosolyogtam rá.

-Wonho...én ezt nem fogadhatom el. - nézett rám nagy szemekkel.

- Együtt vagyunk nem?- karoltam át derekát úgy néztem szemébe mire ő csak félénken bólintott. - Akkor elfogadhatod. - csókoltam meg, majd miután elváltunk a szekrény tartalmát kezdtük átnézni mit is vehetne fel.

I.M.: Teljesen ledöbbentem a szekrény tartalmán. Legszívesebben az összes benne lévő ruhát magamra aggattam volna.

- Nem tudom melyik legyen. – sóhajtottam egyet.

- Segítek választani. – lépett mellém Wonho, majd pár perc múlva kezembe nyomott egy szettet. Mosollyal az arcomon kezdtem el vetkőzni előtte. – Ha nem szeretnéd, hogy most letámadjalak, nem előttem öltözöl .

- És mi van akkor…- lépdeltem közelebb hozzá és már marta volna ajkaira, de megakadályozott benne.

- Nem viszlek el soha sehova, ha most nem jössz . –hintett egy apró csókot puha párnáimra, majd magamra hagyott, hogy öltözzek.

Wonho: Miután mindketten felöltöztünk lementünk az autóhoz, de mielőtt beszálltam volna Changkyun megállított.

- Vezethetek?- nézett rám hatalmas szemekkel.

- Van jogsid? - vontam fel szemöldököm.

- Nincs...- húzta el száját majd folytatta. - De attól még vezethetnék. Kéééérleeek. - pislogott nagyokat.

Elgondolkoztam rajta, hogy megengedem neki, de végül csak megráztam fejem és nemet mondtam mire duzzogásban tört ki.

- Ígérem elviszlek majd valami kevésbé forgalmas helyre, ahol vezethetsz de itt és most nem. - simogattam meg arcát majd újra az útnak szenteltem figyelmemet. Nagyjából negyed óra kocsikázás után oda is értünk az étteremhez.

I.M.: - Wonho. - szólítottam meg félve, amint leparkolt egy elég puccos étterem előtt. – Nem mehetnénk máshova? – kérdeztem félve. Nem szerettem volna beégni előtte. Nem voltam még étterembe és féltem, hogy valami rosszat teszek, amivel ártok neki. – Egy kiülős is megteszi.

- Nyugi, nem lesz semmi baj. – adott egy puszit arcomra, majd kiszállt a kocsiból és várt, hogy én is kövessem.

Wonho: Ahogy beléptünk az ajtón láttam, ahogy az emberek összesúgtak így csak bíztatóan néztem a mellettem kissé szorongó fiúra. Leültünk asztalunkhoz majd miután felvették rendelésünk beszélgetni kezdtünk.

-O..oppa.- szakított félbe két tizenéves lány.

- Sziasztok. - mosolyogtam rájuk feléjük fordulva.

- Kaphatunk egy aláírást?- hajtotta le fejét kipirult arcát takarva mire csak kivettem a kezéből a kis füzetkét, amit szorongatott és aláírtam majd ugyan ezt megismételtem barátnőjének is. Megköszönve siettek el asztalunktól így figyelmemet újból a mellettem ülő jelenleg kissé csendes fiúnak szenteltem. Nem túl feltűnően végig simítottam asztal alatt combján jelzésképp, hogy nincsen baj mire ő egy apró mosolyt villantott felém mégis láttam, kellemetlenül érzi magát az előző jelenet miatt.

- Menjünk mégis máshová?

I.M.: - Már választottam. – tértem ki kérdése elöl. Nem akartam bekavarni azzal, hogy nem feszélyezve éreztem magam ebben a körben és azt se akartam a tudtára adni, hogy igenis zavar, hogy szinte minden szempár rám szegeződik.

- Sikerült választaniuk? – állt meg asztalunk mellett egy fiatal pincér lány. Nem szólaltam meg. Vártam, hogy Wonho mondja először, hogy döntött, de a menü helyett csak megszólított.

- ChangKyun, kérdeztem valamit. – mondta mintha a pincér nem is állna ott mellettünk.

- 56-os menü. – nem foglalkoztam vele és inkább a pincérnek válaszoltam.

Wonho: Lemondóan sóhajtottam majd én is leadtam inkább a rendelésem.

- Changkyun.

- Hmm?- nézett rám úgy mintha nem tudná mit akarok.

-Sajnálom. De...megkell szoknod ezt. Mikor engem választottál sajnos ezt is. De idővel megszokod. - próbáltam bíztatni, de jelenleg én sem voltam teljesen biztos benne, hogy ehhez hozzá fog szokni.

- Tudom, semmi baj. -nyúlt volna asztalon pihenő kezem után, de egy apró simítás után elhúztam onnan. Pont ebben a pillanatban jött pincérünk így egyből rá koncentráltunk

I.M.: Csendben ültem mellettem és csak kapargattam a tányéromban lévő ételt. Bár éhesen jöttem ide, valahogy elment az étvágyam.  Legszívesebben a falhoz vágtam volna a tányért a tartalmával együtt, de nem tehettem. Wonho miatt nem cselekedhettem meggondolatlanul.

- Nem ízlik? – fordult felém egy idő után.

- De nagyon finom. – erőltettem egy mosolyt arcomra, majd megpróbáltam egy falatot is legyűrni torkomon.

Wonho: Annyira nehéz így ez az egész. Kezdem úgy érezni, hogy ez a kapcsolat nem jöhet össze pedig én akarom. Igazán minden erőmmel azon vagyok, hogy működjön, hogy neki jó legyen...igazán sajnálom, hogy ő nem így érzi.

Minden esetre próbálok az ételre koncentrálni és csak remélem idővel feloldódik kicsit.

Nagyjából egy órát voltunk az étteremben ez idő alatt Changkyunba is vissza tért az élet így kellemes hangulatban beszélgettünk.

- Sétálunk egyet?- néztem az előttem ülőre mire ő csak bólintott egyet.

Fizettem majd kiléptünk az ajtón ahol ismételten rajongókba botlottunk. Már csak ez hiányzott...kissé elkomorodtam, de mikor rájuk néztem felvettem szokásos vigyorom hisz nem mutathatom mennyire irritálnak jelenleg. Kiosztottam az aláírásokat majd mikor azt hittem végre elszabadulunk az egyik lány felszólalt.

- Oppa...ki ez a fiú veled?- nézett rám hatalmas szemekkel. Beharaptam számat és nem tudtam hirtelen mit mondjak. A mellettem feszülten ácsorgó Changkyunra néztem...

- Egy...közeli barátom. - hazudtam és éreztem ahogy benne akad a levegő ezért bocsánatot kérve a lányoktól húztam be autómba és miután becsuktam az ajtaját szorosan magamhoz húztam.

I.M: Nem akartam teljesen elrontani a mai napot, ha már elhozott randizni annak ellenére, hogy elvileg nem mutatkozhatnánk együtt a nyilvánosság előtt- már pedig egy étterem nagyon is nyilvános- elhozott nem vághatok végig savanyú képet. Örülnöm kellene, hogy megszegte saját szabályát és elhozott. 

- Sétálunk egyet? – kérdezte, miután mindketten befejeztük az ebédet. Nem válaszoltam, csak egy apró bólintással jeleztem, hogy minél hamarabb el akarok menekülni erről a helyről. De a menekülés lett a vesztem. Szerencsétlenségemre, a bejárat előtt újabb rajongó áradatba ütköztünk. ez még nem is zavart volna nagyon, hiszen meg kell szoknom, ha Wonhoval akarok együtt lenni, de mikor menni készültünk egy lány félve kérdezett.

- Egy… közeli barátom. – válaszolta a mellettem álló modell a kérdésre. Ekkor mintha bennem elszakadt volna valami. Arcomra kiült a meglepődöttség és a fájdalom. Tudtam, hogy nem mondhatja az igazat, de fájt hangosan hallani hazugságát.

- Sajnálom. - suttogta fülembe már az autóban.

- Nem kell sajnálnod. Tudom, hogy mire vállalkoztam. – próbáltam erősnek látszani, de úgy kapaszkodtam Wonhoba, mintha bármelyik pillanatban magamra hagyhatna.

Wonho: Teljesen összeszorul a szívem, ahogy azt mondja tudja mire vállalkozott ennek ellenére úgy szorít magához mintha bármelyik pillanatban eltűnhetnék. Én is szorosabbra fonom körülötte karjaim és nyakába csókolok.

- Menjünk haza?- emelem rá tekintetem mire csak megrázza kicsit fejét.

-Sétáljunk.- erőltet magára egy mosolyt majd kézen fogott és egy apró puszi után kihúzott az autóból.

Ahogy kiléptem elengedtem kezét egy sóhaj kíséretében és útnak indultam egy tetszőleges irányba.

I.M: Kezem égett az ürességtől, ahogy övét kirántva enyéim közül indult el nélkülem. Nem tudtam mit kellene tennem. Egyik felem azt sugallta, hogy meneküljek el, mielőtt visszafordíthatatlanná válnak a dolgok. Másik felem pedig a maradás mellett tette le a voksát. Tudtam, hogy az eszemre kellene hallgatnom, de képtelen voltam józanul gondolkodni és bár tudtam, hogy ha követem azzal a saját sírom ásom meg, nem tehettem mást. Lábaim maguktól indultak meg utána.

Wonho: Láttam, hogy kissé lemarad és attól féltem, hogy most hátat fordít és magamra hagy, de miután mellém sétált megnyugszom. Körbenézek, hogy vannak-e a közelben de mivel nem látok senkit közelebb lépek és egy picike puszit nyomok szájára majd visszalépek eredeti helyemre. Ránézek a döbbent kipirult arcú fiúra és hatalmas mosoly terül arcomra.

-W..Wonho oppa.- hallottam meg egy vékonyka bizonytalan hangot hátam mögül mire hátra néztem. Egy hat év körüli kislány ácsorgott zavarban mögöttem mire elé léptem és leguggoltam, hogy egy magasságban legyünk.

- Szia.- intettem neki két kézzel mire zavartsága kicsit oldódott.

- Mond csak oppa ő a barátod?- mutatott Changkyun felé mire csak bólintottam.

- Ti szerelmesek vagytok?- kérdezte csillogó ragyogó szemekkel így késztetést éreztem rá, hogy igazat mondjak.

- Valami olyasmi.- mosolyogtam rá még mindig majd barátom felé fordultam és vissza a kislányhoz. - Viszont ez a mi titkunk oké?- nyújtom felé kisujjam amire boldogan nyújtja övét is ezzel megköttetve titkunkat. Elköszöntünk a kislánytól majd újra párom mellé léptem, hogy folytathassuk sétánkat most már sokkal kevésbé kellemetlenül.

I.M: - Wonho.- szólítottam meg, ahogy egy picit csendesebb helyre értünk és meggyőződtem róla, hogy tényleg senki nincs a közelükben.

- Hmm? – fordult felém.

- Nem lesz belőle gond?- szemöldökét felhúzva jelezte nem igazán érti miről beszélek. – Úgy értem a kislány. Bízol benne?

- Még ha nem is bízom benne, ki hinne egy pár éves kisgyereknek?!

Nem tudtam mit válaszoljak erre. Rosszul esett, hogy így állt a dolgokhoz.

- Akkor miért mondtad el neki? – fordítottam hátat neki, hogy ne lássa mennyire kikészít ez az egész helyzet. Örültem, hogy felvállalt a kislány előtt, de darabokra törtem előző mondata miatt. Mindig akkor gázolt a legjobban a lelkembe, mikor a biztató szavaira lett volna szükségem. – Menjünk haza. – töröltem le szememből kibuggyanó könnycseppet.

Wonho: Remek...akárhányszor megszólalok csak megbántom. Ő előre siet, de látom nem tervez bevárni így szinte rohanok utána.

-I.M várj már. - kiabálok utána de semmi...- Changkyun. – kérlelem, de továbbra is semmi.

- Channie. - kapom el csuklóját mikor utol érem. - Most mi a baj, hmm? - figyelem lecsorduló könnyeit majd ujjbegyemmel letörlöm azt mire hátrébb húzódik.

- Sajnálom. - hajtom le fejem.

-Mindig csak ezt mondod... mi lenne ha nem adnál okot, hogy bocsánatot kelljen kérned?- tör fel belőle a sírás.

- Én nem akartalak egyszer sem megbántani...de még sosem volt kapcsolatom nem tudom ilyen helyzetben mit kéne tennem....és az, hogy az első te vagy még jobban megnehezíti. De kedvellek és próbálok változni. - lépek közelebb.

- Ez már nem elég...nekem nem elég az, hogy azt mondod kedvelsz... mi van ha egyszer csak azzal fogadsz, hogy találtál egy lányt akit szeretsz? Hisz belém nem vagy szerelmes...csak kedvelsz..vonzódsz hozzám. - tör ki belőle a zokogás. Odalépek, hogy átöleljem, de ő egyszerűen csak lelöki magáról karjaim és hátat fordít. - Fejezzük be.

I.M.: A legjobb döntést hoztam. Vagyis abban a pillanatban azt hittem ez a legjobb döntés.

- ChangKyun ne csináld. – jött utánam Wonho.

- Nekem ez így nem elég. – vettem vissza a hangomból, mikor megpillantottam a körülöttünk álló lányokat.

- Ígérem…

- Nem kell semmit ígérned. – mondtam hangosan, majd közelebb léptem hozzá. – Szerintem nem tenne jót a karrierednek ha most jelenetet rendeznél. – szinte suttogtam a szavakat. És bár még mindig elég távol voltam tőle, tudtam, hogy hallotta, amit mondtam. 

Köszönés nélkül fordítottam hátat neki és távoztam. Könnyeim patakokban folytak. Borzasztó látványt nyújthattam mégse érdekelt. Egy dolog járt a fejembe, hogy otthon lehessek.

Wonho: Életemben először próbáltam valamit jól csinálni de úgy látszik bukásra vagyok ítélve. Nem mondom, hogy nincs igaza hisz megértem...nálam többet érdemel. Amint magamra hagyott rajongóim megrohamoztak így felkellett vegyem ismét az álcát, mosolyogni és mutatni mennyire szeretem őket...ha tudnák mennyire a hátam közepére se kívánom jelenleg őket talán még a rólam kirakott posztereiket is letépnék a szobájuk faláról. Számoltam a perceket mire megszabadulhattam tőlük és autóm biztonságába menekülhettem. Tíz percnyi kocsikázás után értem el célomat, hogy ma este ismét kiadjam minden gondomat.

- Haver..megint elcsesztem. - kezdtem bele egyből ahogy drága legjobb barátom ajtót nyitott.

I.M.: Mikor hazaértem csak bevágtam magam után az ajtót és lefeküdtem a kanapéra. Az úton hazafelé végig könnyeimet hullajtott, de mire hazaértem könnycsatornáim kiszáradtak, a szemem felduzzadt, a fejem majd’ szétrobbant, de ez se érdekelt. Még az se izgatott, hogy ma este dolgoznom kell. Nem volt annyi erőm, hogy felkeljek és ahhoz se, hogy betelefonáljak. Annyira összetörtem, hogy képtelen voltam bármit is csinálni. Még az is fájt ha levegőt vettem.  Én pedig nem akartam, hogy fájjon. Azt gondoltam, hogy így jobb lesz. Ha szakítunk majd nem szenvedek, de tévedtem. Ez még jobban fájt.

Behálózva 9.rész

Wonho: Lassan egy hét telt el azóta, hogy úgy döntöttem megpróbálom a kölyökkel persze azt tudomásul kellett vennie, hogy mind ezt titokban hisz a karrierem miatt nem tudhat rólunk senki. Ez miatt elég sokat vitázunk, mert így még mindig másznak rám a lányok munkában és munkán kívül is, amit ChangKyun elég nehezen visel. Ma eljött elém mire végeztem a fotózáson és két lány a karomba csimpaszkodva jött ki velem egészen autómig nyafogva, hogy menjek velük szórakozni este, amit én csak egy "majd legközelebb"-el hárítottam viszont I.M nem nézett jó szemmel, így most hozzám se szól, miközben hozzám tartunk.

I.M: Már egy hét telt azóta a bizonyos este óta, mikor a mellettem ülő valami vallomás félét tett, ezzel felébresztve bennem a reményt, hogy nem egyoldalúak érzelmeim. De bár ne tett volna semmit. . Nem bírom azokat a feltételeket, amiket kikötött. Jóformán sehol nem lehetünk együtt, ha meg véletlen igen, mindig megzavar a menedzsere.
- Haragszol? – kérdezte az egyik piros lámpánál, miközben arcomat tanulmányoztam. Nem néztem felé úgy válaszoltam neki.

- Nem, miért haragudnék?- próbáltam még jobban elfordulni, de a biztonsági öv nem engedte.

Wonho: Komolyan mondom, olyan mint egy makacs kisgyerek. Csak mosolygok durcázásán és állánál fogva - bár ellenkezik - magam felé fordítom arcát és egy rövid puszit nyomok ajkaira.

- Na ne duzzogj.- mosolygok rá majd mikor ismét zöldre vált a lámpa elindulok.

Hazaérve miután leparkoltam és felmegyünk lakásomra még mindig nem úgy fest, hogy ő ma bármiféle beszélgetést akar folytatni velem.

- Holnap programunk van. - húzom magamhoz. Erre rám emeli tekintetét, de válaszolni csak kis idő elteltével hajlandó.

- Mi? Semmi kedvem a managereddel találkozni se semmi "nem tűr halasztást" dologhoz...- morogja orra alatt, amire felkuncogok.

 - Randizzunk. - bököm ki, amire kikerekednek a szemei...persze megértem hisz tényleg nem mentem még vele sehova.

I.M: Kidülledt szemekkel néztem rá. Még levegőt is elfelejtettem venni, rövidke mondata hallatán. Hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem álmodom, hanem ez a valóság. És ezt a mondatot tényleg Wonho mondta, arcomba csíptem:

- Aúú. – simogattam óvatosan bőröm.

- Bolond. – döntötte homlokát enyémnek és így nézett szemeimbe. Arcomat egyből elöntötte a pír és lehunyva szemeit fordultam az ellenkező irányba.

Wonho: Hihetetlen néha milyen zavarba tud jönni és ez nagyon aranyos. Megragadom csípőjénél és eltántorgok vele a kanapéig, hogy miután leültem ölembe húzhassam a kipirult fiút is.

- Itt maradsz nálam a héten?- csókolok nyakára egy aprót. - Nincs semmi munkám... és ha szeretnéd a mobilomat is kikapcsolom. - húzódik egy apró csábos mosoly a számra ezzel fürkészem arcát, hogy lássam reakcióját. Tudom mennyire idegesíti telefonom, hisz mindig akkor csörrent meg mikor épp benne lettünk volna a dolgokban és így félbe kellett szakítanunk, hogy elintézhessem a managerem által sürgősnek titulált jelentéktelen dolgokat. Az pedig, hogy egy hete együtt vagyunk és még csak nem is szexeltünk azóta meglep...mármint talán kiskamasz koromban bírtam utoljára ennyi ideig.

I.M: Kellett pár pillanat mire felfogtam a dolgokat, de amint feldolgoztam őket, egyből megfordultam és válasz helyett Wonho ajkaira tapadtam. Boldog voltam, hogy a kedvemben akart járni, és ezt a boldogságot az ő tudtára is adtam

- Szóval maradsz? – vált el puha párnáimtól.

- Meglátjuk. – adtam egy bizonytalan választ.

Wonho: - Ma azért nálam alszol ugye? Beviszlek dolgozni ha akarod és haza is hozlak. - cirógatom oldalát ő pedig cicásan bújik közelebb. Aprót bólint  beleegyezésképp mire megcsókolom és a kanapéra döntve fölé mászok úgy folytatom a csókot. A pillanatot - szokás szerint - telefonom csörgése szakítja félbe mire látom ChangKyun kissé ideges és egyben szomorkás arcát.

- Ne haragudj. - sóhajtok fel és ingerülten veszem fel a telefont. - Nem érdekel, rá ér. - morgom bármi köszönés nélkül.

- De hisz nem is tudod mit akarok. - mondta kissé hitetlenkedve.

- Nem is érdekel. És biztos vagyok benne, hogy várhat. - nyomtam ki a telefont. Kivettem aksiját és elhajítottam a darabjait a szoba különböző pontjaiba. I.M hálásan nézett rám aztán kissé sajnálkozva telefonom darabjai, amik igazán nem tehetnek arról amilyen sorsra jutottak. - Szerintem vehetsz újat. - néz rám komoly fejjel.

- Nem számít. - tapadtam újból ajkaira.

I.M: Kezeimet nyaka köré fontam, ahogy megéreztem ajkait újra enyémeken. Boldogság járta át a testem előbbi tettétől; bőröm forróvá vált véletlen érintéseitől. Kívántam Wonhot, de féltem, hogy ha most engedek neki, mindent a szexel fog jóvá tenni és megoldani, így bármennyire is vágytam rá vállaira tettem kezem és egy utolsó csókolt lehelve ajkaira toltam el magamtól.

- Éhes vagyok. – nyögtem be az első dolgot, ami eszembe jutott és amivel leállíthattam a felettem térdelő srácot. – Együnk valamit. – másztam ki alóla és a konyhába sétáltam megnézni mi van a lakásban.

Wonho: Felkeltem és egy sóhaj kíséretében utána mentem. Kinyitottam a hűtőt és rá kellett jönnöm, hogy nincsen semmi kész kaja itthon.

- Szóval... rendeljünk?- nézek rá de ő csak nemlegesen megrázza fejét.

- Főzz nekem valamit. - néz rám kiskutya szemekkel.

- Évek óta nem főztem magamra....- bizonytalanodok el de mégis előpakolok és neki állok az étel elkészítésének. Igazából egész jól tudok főzni csak az utóbbi években bejárónőim mindent elintéztek helyettem...azt hiszem el lettem kényeztetve.

Alig fél óra alatt kész is lettem majd lepakoltam a hálásan rám pislogó fiú elé a tányért.

I.M: Mikor elém tette a gőzölgő tányért, az étel látványától a nyál is összefutott a számba. Nagyon jól nézett ki, így egyből a tányér mellé készített pálcikákért nyúltam.

- Jó étvágyat. – biccentettem egy aprót, majd falatozni kezdtem.

- Valami gond van? Nem ízlik? – nézett rám aggódó pillantásokkal Wonho, mikor fancsali képet vágva abbahagytam az evést. Pár percig még mozdulatlanul ültem, a fém pálcákat is letettem kezemből. – ChangKyun. – ért vállamhoz. Apró mosoly húzódott szám szélére.

- Wonho…- szólítottam meg elhaló hangon, majd kétségbeesve néztem szemeibe. – Nem tudom…Igazából…Hogy is mondjam. – kezdtem el hablatyolni. - Nagyon finomat csináltál. – villantottam meg egy ezer wattos mosolyt.

Wonho: Ahogy fancsali képpel letette a pálcikáit megijedtem... hisz nem gondoltam, hogy ennyire borzalmas amit csináltam.

 – Nem tudom…Igazából…Hogy is mondjam. – kezd bele én pedig teljesen lefagyok.-Nagyon finomat csináltál.-fejezi be én pedig megkönnyebbülten felsóhajtok.

- Kabbe. - morgom orrom alatt sértettet játszva majd leülök vele szembe és szúrós szemmel nézek rá...Had gonoszkodjak kicsit én is.

I.M. : Halkan tettem le az újból kezembe került pálcikákat mondata után, majd kitoltam székemet  és mellé sétáltam. Hosszú pillanatokig csak néztem, ahogy eszek, majd keze után nyúltam ezzel megállítva őt.  Fejét felém fordította és kérdőn pillantott rám. Végigsimítottam kézfején, majd leguggoltam. Szabad kezem térdére tettem, majd ujjaimat végighúztam combján.

Wonho: Ahogy duzzogásomon túl tett éhségem figyelmemet csak a tányéromnak szenteltem épp ezért ért meglepetésként ahogy megfogta kezemet és elém guggolt. Végig simított combomon és egyre beljebb kezdett cirógatni. Hirtelen köpni nyelni nem tudtam hisz nem gondoltam, hogy egy egyszerű felindulásomból tett kijelentésem ténylegesen meg is teszi. Még párszor végig simított belső combomon majd férfiasságomra vezette. Mielőtt nadrágom gombjaira tért volna megfogtam kezét mire kérdőn nézett rám. Csak álla alá nyúltam és lehajolva hozzá csókot nyomtam ajkaira.

I.M.: ahogy ajkai enyémekhez értek el is feledkeztem, hogy az előbb még mennyire éhes voltam. Éhségem most teljesen más szempontból támadt. Kiegyenesedtem, majd ölébe ülve mélyítettem el csókunkat.  Ujjaimmal óvatosan végigsimítottam nyakán, majd két kezem közé fogtam arcát. 

Csípőmmel löktem egyet, mire belenyögött a csókba.

- Chang…Kyun.

- Hmm? – néztem szemébe.

Wonho: Ahogy rám nézett pillanatokig csak néztem arcát aztán kezeim közé vettem és hosszú pillanatokig csak néztem. Még magamat is meglepem viselkedésemmel, de azt hiszem boldog vagyok. Még sosem volt normális kapcsolatom hisz mindenkinek csak az számított, hogy sok pénzem van és híres vagyok.... ChangKyunon érzem, hogy mindez őt nem érdekli. És habár sosem gondoltam, hogy egy fiú mellett...de valóban boldog vagyok.

-Mit szeretsz bennem?- kérdeztem szinte suttogva, de egyszerűen tudni akartam, hogy mindazok ellenére ahogy viselkedtem vele az elején mi az amit szeret bennem.

I.M.: Hirtelen nem tudtam mit válaszoljak neki, mert magam sem tudtam kérdésére a választ. Annyiban voltam biztos, hogy vonzott ez a pasi és akkor enyhén fejeztem ki magamat, de konkrét dolog, ami miatt ez a vonzalom kialakult nem tudtam volna mondani, így úgy tettem, mint aki nem hallotta a kérdést és nyakához hajoltam, hogy apró, lágy csókokkal kényeztessem a puha bőrt.

Wonho: Bár tudom jól, hogy hallotta kérdésem nem teszem fel még egyszer. Nem erőltetem...ha nem akar válaszolni nem baj. Pláne, hogy én még sosem mondtam ki neki, hogy mit érzek...legfőképp azért mert én sem tudom.

Ahogy nyakamat kezdi kényeztetni ellazulok.

-Mm.-engedtem ki egy halk morgást mire rám emeli tekintetét egy boldog mosollyal arcán.

- Édes vagy. - simítok végig arcán majd én veszem kezelésbe nyakát apró nyögéseket kicsalva belőle.

I.M.: Habár aranyos volt tőle, hogy mindig édesnek nevezett, engem valahogy ez mégis feszélyezett. Valamiért, ha ez a szó elhangzott a szájából nem felhőtlenül boldog voltam hanem kicsit megtört. Olyan érzésem támadt ettől az aprócska kedveskedő szótól, mintha Wonho lánynak hinne.

- Mi a baj? – kérdezte, ahogy látta habozni kezdek.

- Semmi. – erőltettem egy mosolyt az arcomra és szájához hajoltam, de mielőtt apró csókot lophattam volna tőle vállamnál fogva tolni kezdett magától.  – Tényleg nincs semmi.

- Attól, hogy néha érzéketlen vagyok, még látom, hogyha valami nincs rendben.

Pillanatokig ültem vele szembe szótlanul és szemeit bámultam. Láttam rajta az eltökéltséget, hogy addig itt tart,amíg el nem mondom mi a baj. Aprót sóhajtottam jelezve, hogy megadtam magam.

- Nem szeretem, ha azt mondod édes vagyok.- kezdtem el nadrágommal bibelődni.

Wonho: -Miért nem?- nézek rá érdeklődve hisz én azért mondtam neki mert valóban aranyos. Ő csak megrántja vállát pedig tényleg tudni akarom ezért állánál fogva magam felé fordítom arcát és kérdőn felhúzom szemöldököm.

- Mert nem akarom, hogy lányként tekints rám. - mondja szinte suttogva én mégis tisztán hallom majd halkan kuncogni kezdek.

-A legkevésbé sem tekintek nőként rád. - adok apró puszit szájára. - De akkor is van egy kisfiús aranyosságod és azt hiszem ez az ami miatt sz...kedvellek. - köhécselek kissé mondatom végén remélve nem veszi észre azt az apró nyelvbotlást.

I.M:- Wonho. – fogtam kezeim közé arcát. Láttam rajta, hogy zavarban van, így nem firtattam tovább a dolgot. Boldog voltam. Még ha nem is teljesen azt, mondta amire készült, de boldogsággal töltött el piciny vallomása.

Ajkaira tapadtam, miközben kezemmel már pólója alatt simítottam fedetlen bőrét. Hosszú percekig játszadoztunk egymás puha párnáival mikor megelégeltem a dolgot és elváltam vörössé vált ajkaitól. Zihálva néztünk egymást szemébe, majd megfogtam a pamut anyagot és kibújtattam pólójából.

Wonho: Örültem, hogy nem kezdett el rágódni mondandómon majd mikor megelégelte a csókot és kibújtatott felsőmből felemeltem és miután derekamra kulcsolta lábait eltántorogtam vele a kanapéig. Óvatosan tettem le rá és folytattam nyakával a kényeztetést. Az az igazság , hogy azt az estét leszámítva még mindig tapasztalatlan vagyok ezen a téren így még félek tovább menni hisz múltkor is fájdalmat okoztam neki...viszont érzékelhető problémája van már odalent így erőt véve magamon haladtam egyre lentebb csókjaimmal majd pár pillanatot habozva ahogy nadrágja korcához értem kezdtem kibújtatni belőle. Féltem ugyan hisz....nem gondoltam volna, hogy valaha ilyesmi megfordul egyáltalán a fejemben....de ha vele tervezek maradni előbb utóbb erre is sor kerülne....és mióta együtt vagyunk szex ugyan nem volt de ő többször is kényeztetett ebben a formában...most azt hiszem itt az ideje viszonozni.

I.M.: Köpni-nyelni nem tudtam, ahogy lehúzta rólam nadrágom és bár bizonytalanul, de nem hátrált meg és már merev tagom kezdte kezével kényeztetni.

- Ugye tudod, hogy nem kell ezt csinálnod? – emeltem fel fejét állánál fogva, hogy rám nézzen, de ő nem tántorodott el. Láttam a szemében az elszántság, ami mosolyt csalt arcomra, így egy lágy csókot hintve ajkaira hagytam, hadd kényeztessen a maga módján.

Wonho: Iszonyatosan bizonytalan vagyok...és furcsa is ez az egész, de nem akarom felé mutatni ezt ezért inkább nem is válaszolok csak úgy folytatom amit elkezdtem miután egy finom csókot ad. Nem akarok béna lenni annak ellenére sem, hogy még sosem csináltam ilyet...visszagondolok minden egyes alkalomra amire csak tudok amikor én voltam a kényeztetett fél és úgy kezdek neki, hogy próbálom azt csinálni amit ők tettek velem....meg persze amit tudom, hogy én is élveznék. Már amikor számba fogadom jól eső sóhaj tör fel torkából és ahogy mozgatom fejem és néha erősebben szívom meg élvezettel teli nyögései is utat törnek amitől felbátorodom.

I.M: Érzem az elején mozdulataiban, hogy bizonytalan, de kezdeti remegései, véletlen érintése is felkeltik bennem a vágyat. Számat egyre több sóhaj hagyja el, néha nyögésekkel keveredve, ahogy szájával játszadozik. Egy pillanatra arcához kapok, hogy felemeljem fejét. Mikor szemei találkoznak az enyémmel, rekedt hangom teszem fel kérdésem:

- Te még tényleg nem csináltál ilyet?! –

Wonho: Kissé megijedtem ahogy felemelte fejem de amikor rákérdez, hogy tényleg nem csináltam-e még ilyet el is kuncogom magam.

- Nem...viszont már rengetegszer volt benne részem. - mosolygok, de hirtelen elkomorodik tekintete. - Most pedig a legjobb tanárom van, aki csak létezik. - korrigálom valamennyire előző kijelentésem majd mielőtt moroghatna valamit felhajolok hozzá és apró csókot nyomok szájára, hogy aztán vissza mászva ott folytassam ahol abba hagytam.

I.M: Kicsit rosszul esik, mikor felhozza mennyien szereztek neki így örömet, de második kijelentése már valamennyire enyhít ezen. Picit bele is pirulok, de nem éreztetem vele, hogy jól estek ezek a szavak tőle. Mikor ajkai enyémekhez érnek nem akarom elengedni, de ahogy a puha párnák újra merev tagomhoz érnek, már nem bánom, hogy nem ajkaimmal játszadozik.

Wonho: Egyre többször rándult össze közel az orgazmushoz ezért eltávolodtam tőle és kézzel fejeztem be. Miután elélvezett felmásztam hozzá, és figyeltem még mindig élvezettel teli vonásait, ahogy kissé zilálva szuszogott. Adtam egy apró puszit szájára majd eltávolodtam tőle, hogy egy kaján mosollyal szemébe nézhessek.

-WonHo.-hajolt volna ajkaimra, hogy megcsókolhasson de hátrébb húzódtam és ugyanazzal a féloldalas mosollyal figyeltem arcát.

-Na milyen volt?- húztam fel a hatás kedvéért egyik szemöldököm is.

I.M:- Hát…- ültem fel, hogy szemeink egy magasságba legyenek. – Volt már részem jobban, de nem volt olyan rossz. – vakartam meg a fejem a hatást kedvéért. Arca eltorzult mondataim hallatán, nekem meg apró mosoly húzódott szám szélére.  Kezeim közé vettem arcát, ezzel kényszerítve, hogy rám nézzen. – Csak vicceltem. Nagyon jó volt. - mosolyogtam rá, majd ajkai után kaptam. Vadul kezdtem falni puha párnáit, közben közelebb csúsztam hozzá. Testünk szinte összeért, a levegő vibrált körülöttünk és ajkaink cuppanásival keveredett sóhajaink zengték be a szobát.

Wonho: - De elszemtelenedett valaki. - nevetek fel miután elváltak ajkaink majd nyakát veszem kezelésbe nagyobb foltokat hagyva magam után. Élvezettel teli nyögéseit apróbb harapásokkal jutalmazom majd mikor elválok tőle hirtelen nyakamra cuppan, hogy ő is egy apró lila foltot hagyjon rajtam.

-Héé. Mért dolgoztatod meg így a sminkes lányaimat hmm? - nevetek fel.  -Most aztán magyarázkodhatok amiért őket meg nem vittem a megígért randira… - játszom meg mennyire zavar a dolog...ha ő lehet szemtelen én miért ne.

I.M.: Egy szó nélkül álltam fel mellőle és indultam el a fürdőbe, de mielőtt becsaphattam volna magam után az ajtót csuklómra fonta ujjait és kényszerített, hogy szemeibe nézzek.

- Most megsértődtél?

- Nem. – próbáltam kiszabadítani magam.

- Nem hiszek neked.

- Akkor ne higgyél. – makacskodtam tovább.

- ChangKyun. Sajnálom, nem viccelődök ilyennel többet. – simított végén arcomon, amibe beleremegtem.

- Remélem. – hunytam le szemeimet és pár pillanatig csöndben álltam karjai közt. – Wonho.- nyitottam ki szembogaraimat. – Mennem kell dolgozni.

Wonho: - Elviszlek. - húztam magamhoz, hogy megölelhessem. - És tényleg sajnálom. - adtam puszit homlokára.

- Nem kell elvinned. - húzódott hátrébb.

- Tudod milyen messze lakok a bártól? Ne makacskodj hanem szedd össze magad és menjünk. - mondom ellentmondást nem tűrően.

Bement a fürdőbe zuhanyozni amíg én fogat mostam majd röpke húsz perccel később már autómban ülve tartottunk a bár felé.

- Mikor végzel? Érted jövök. - álltam meg vele szembe a bejáratnál.

I.M.: Duzzogtam tovább, de azért elmentem tusolni hátha enyhül egy picit féltékenységem. Utáltam, hogy egy nőcsábászba szerettem bele és tőle se várhattam el, hogy egyik napról a másikra megváltozzon miattam mégis bántott, ha lányokról beszélt a közelemben. 

- Francba. – ütöttem ököllel a falba, miközben a hideg víz alá álltam. Húsz percig áztattam magam, mikro úgy éreztem, hogy most már el tudok indulni melózni. Gyorsan felöltöztem és már mentünk is a kocsihoz.

- Mikor végzel? Érted jövök. – szállt ki velem együtt.

- Haza tudok menni egyedül is. –

-ChangKyun.- hallottam hangjában a megbánást és a kérlelést is.

- Ma én zárok, szóval ötnél előbb nem nagyon végzek.  – húztam el számat. Utáltam, ha nekem kellett zárnom.

Wonho: - Akkor fél ötre jövök. - már látom, hogy ellenkezne mert ő ötöt mondott ezért megelőzöm. - Majd még meg iszom valamit. - mosolyodom el de látom ez a válasz se tetszik neki.

- Utálom ha iszol mikor vezetsz. - teszi karba kezét és rosszallóan néz rám.

- Jó akkor valami alkohol menteset. - teszem fel megadóan két kezem majd sóhajtok egyet. Elköszönésképp megcsókolnám, de nem tehetem hisz túl sokan vannak az utcán ezért csak bocsánat kérően nézek rá majd nem feltűnően végig simítok karján.

- Akkor félötkor. - intek neki és az autó felé veszem az irányt