-Nem... Először nem akartam... de..-kezdtem bele és szépen elmeséltem neki az elmúlt napok összes történését.-Mielőtt idejöttem pedig szerelmet vallott.-fejeztem be mondandómat. IM : Mikor megláttam a ház előtt az autóját újra összetörtem, ha ez egyáltalán lehetséges. A fal mentém lecsúszva engedtem utat könnyeimnek újból és bámultam a méregdrága autót. Órákat töltöttem az utcán egymagamban, viszont a ház elől nem mozdultam egy lépést se. Ugyanott ültem, annyi különbségeimmel, hogy könnyeim már nem folytak. A sós folyadék helyét átvette a fáradtság és szembogaraim le-lecsukódva jeleztek, hogy ideje lenne visszamenni a lakásba, de nem vett rá semmi, hogy felálljak innen. WonHo : -Mit válaszoltál neki?-kérdezte és láttam, hogy tudja az igazságot de a számból akarja hallani. -Semmit. Felálltam és otthagytam.-támasztottam homlokom a konyhapultnak egy sóhajtás kíséretében. -De hát mi a baj? Az évek során rengetegen vallottak szerelmet és nagyjából mindnél ez volt a válaszod. Most mi változott?-húzza fel kérdőn szemöldökét. -Nem tudom. Csak azt, hogy képtelen vagyok kiverni a fejemből...- -Szereted?-emeli fel fejem a pultról, hogy szemembe nézhessen. Túl jól ismer már ez a pasas. -Nem... vagyis nem hiszem..ahh nem tudom.-fejelem meg újból a pultot kissé hisztérikusan amire barátom csak felkacag. -Én viszont tudom.-mosolyodik el szelíden.-Beszélj vele. -Nem akarok.-nyafogtam... A végén mégiscsak itt ülök az autóban míg ő furikázik vissza a kölyökhöz ahol saját járművemet hagytam... Kiszálltam megköszöntem a fuvart majd gondoltam miután elment csak beülök autómba majd hazamegyek de ezt hamar el is felejtettem mikor megláttam a ház oldalában alvó fiút. Odasétáltam de a látvány sokkolt... látszik szemein, hogy az egész éjjelt végig sírta és kimerültségében itt aludt el. Lassan leguggoltam mellé és végig simítottam arcán. -Changkyun ébredj. IM : Pillanatok alatt estem a sötétség fogságába. A sötétségébe, mely belülről árasztott el teli fájdalommal. Ott lebegtem a semmi közepén, sebekkel, karcolásokkal „díszített” testtel és vártam. Vártam valamire, de magam sem tudom mire is pontosan… - Changkyun ébredj. – hallottam meg az édesen csengő hangot. - Álmodom? – nyitottam ki szemeimet és az első, amit láttam az ő volt. - Nem. – mondta fátyolos hangon. - Akkor…- kellett pár másodperc még megfogalmaztam magamban a mondatot. – Mit keresel itt? WonHo : -Beszélni szeretnék veled. -Mégis miről? -kérdezte és éreztem azt a rengeteg fájdalmat hangjában amit okoztam neki. -Menjünk be.-húztam fel őt a földről majd vonakodva de beengedett magához és várakozóan nézett rám. -Először is...sajnálom. Tudom, hogy bunkóság volt részemről, hogy csak úgy szó nélkül leléptem...de lehet nem azt a választ adtam volna mint most, hogy végig gondoltam ezt az egészet. Én...én nem tudom mit érzek csak azt, hogy nem tudlak kiverni a fejemből. De meg kell értened, hogy nem vagyok meleg és így rohadt nehéz... ezért...időt szeretnék, hogy feldolgozzam ezt az egészet. IM : Nem tudtam mit válaszolni az egészre. Meglepett őszintesége és szükségem volt időre még átgondoltam ezt az egészet, hiszen egyik felem örült, mert nem utasított vissza teljesen másik felem viszont szenvedett. - Kérsz inni? – álltam fel, mert nem tudtam mit kellene feleljek és inkább elmenekültem ettől a beszélgetéstől. - Nem ezért jöttem. - Tudom, hogy beszélni jöttél, de nem kérsz valamit? Van itthon…- nyitottam ki a hűtőt, de az kongott az ürességtől. - …víz. - I.M. – szólt rám. - Időt kértél. Megkapod… WonHo : Örülök, hogy időt adott bár látom rajta mennyire szomorú ezért nem bírom ki, hogy amíg a hűtőben matat ne lépjek mögé és öleljem át. Hasánál összekulcsolom ujjaimat ő pedig kezét enyémre teszi. -Mit csinálsz?-néz hátra válla felett. -Csak egy kicsit... csak...akarom, hogy tudd nem utasítottalak el.-fonom szorosabbra ölelésem, hogy még pár másodpercig így maradhassak. IM : Jézusom ez nem normális. Komolyan azt várja, hogy ezek után ne csináljak semmit, csak várjam ölbe tett kézzel mikor áll készen, ha egyszer készen áll arra, hogy… - Szerintem ezt hanyagoljuk. – próbáltam kibújni ölelő karjai közül, de nem igazán sikerült. – Wonho…- szóltam rá, hogy engedjen, de mivel nem figyelt rám szembefordultam vele és közel hajoltam arcához. – Ha nem engedsz el megcsókollak. – suttogtam ajkaira. WonHo : Tényleg teljesen elveszi az eszemet ez a fiú. Ahogy kimondja, hogy megcsókol ha nem engedem el ahelyett, hogy elengedném és hátrébb lépnék szorosabban fonom köré karomat és egy apró puszit adok szájára. Ő döbbenten pislog rám és szinte észre sem veszi, hogy ezután elengedtem és elléptem tőle. Amint sikerült feldolgoznia ő volt aki lépett felém és számra tapadt. Nem ellenkeztem...nem is lettem volna rá képes így csak élveztem azt a pár percet amíg tartott. Miután elváltunk kisebb távolságra mentem tőle, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkozni. -Akkor az a idő kérelem mostantól érvényes.-mosolygok rá halványan.-Most viszont megyek...hosszú volt az éjszaka... IM : - Várj. – kaptam csuklója után ezzel megállítva őt. – Nem maradsz itt? - ChangKyun, most kértem egy kis időt. - Most csókoltál meg. – próbáltam érvelni a maradás mellett. - Az más. - Miben? Nem mondtam, hogy szexelni akarok veled. Csak azt kértem, hogy maradj. –vágtam be a durcát. - Rendben. – mondta. Már éppen kezdtem ujjongani, mikor újra megszólalt. – De a kanapén alszom. – Elhúztam számat, de mit vártam, hogy majd rögtön mellém fekszik. Jó nagy hülye vagy ChangKyun. - Jó. – mondtam és eltűntem a szobámban, hogy valami takaró és párna után nézzek. WonHo : Igaz, hogy megcsókoltam mert nem akartam őt így itt hagyni hisz láttam rajta mennyire fáj neki ez az egész még így is, hogy csak időt kértem. De akkor is szükségem van időre... viszont az, hogy a kanapén alszom kicsit megnyugtat miután a kórházba nem volt hajlandó vissza menni így azért mégis van lehetőségem figyelni rá. Ahogy lepakolt a lehetetlenül kicsi kanapéra takarót és párnát láttam arcán nem tetszését, hogy nem mellette alszom de értékelem, hogy nem volt ellenvetése. -Channie.-néztem rá miután lepakolt. -Hmm?-emelte rám tekintetét. -Aludj jól.-mosolyogtam szelíden és hajába borzoltam. -Te is.-adott egy apró puszit arcomra és elvonult szobájába. IM : Nem bírtam ki, hogy ne érjek hozzá, vagy ne köszönjek el tőle, így egy apró puszi után távoztam szobámba. Becsuktam magam mögött az ajtót és levetkőztem. Befeküdtem az ágyba és próbáltam aludni, de nem ment. Mindenen sajgott a fájdalomtól. Először megakartam kérni Wonhot, hogy hozzon nekem valami fájdalomcsillapítót, de végiggondoltam a dolgokat. Nem csicskáztathatom léptem nyomon, mert a talánból semmi se lesz a végén. Összeszedtem maradék erőmet és kimásztam az ágyból, majd elindultam a fürdőbe, hogy keressek magamnak valami gyógyszer, ami enyhíteni tudja kínszenvedésem. WonHo : Hallottam ahogy nyöszörög és azt is, hogy felkelt. Lemászok a kanapéról kinyújtom elgémberedett tagjaimat majd a hang irányába indulok. -Baj van?-nézek a fürdőben kutakodó fiúra. -Csak fájdalomcsillapítót keresek.-kotorászott tovább. -Miért nem szóltál, hogy vigyek?-lépek mellé, hogy segítsek megkeresni neki. -Nem akartalak felkelteni. Miután bevette a gyógyszert mindketten visszafeküdtünk aludni, de nekem nem sikerült annyira kényelmetlen a kanapé. Felálltam és a szobája felé vettem az irányt. -Csússz arrébb.-másztam be az ágyba.-Rohadt kényelmetlen az a vacak odakint. IM : Már félálomba voltam hál a fájdalomcsillapítóknak, mikor kinyílt szobám ajtaja. Nem volt időm még a szememet se kinyitni, sőt levegőt is alig tudtam venni már megszólalt: - Csússz arrébb. – éreztem, ahogy besüppedt mellettem az ágy, így önkénytelenül is, de arrébb mentem. – Rohadt kényelmetlen az a vacak odakint. - Bocs, másra nem futja. – fordítottam neki hátat. Tudtam nagyon jól, hogy nem valami kényelmes az a kanapét helyettesítő valami, de nem pont tőle akartam ezt hallani. Nagyon jól tudja, hogy a pénz meg a ilyenek nálam kényes téma. - Most megsértődtél? – húzódott közelebb hozzám. - Nem. – csúsztam teljesen az ágy szélére, a takarót is magammal rántva. WonHo : -Na ne durcizz.-másztam hozzá olyan közel, hogy ne tudjon már messzebb menni.-Tudod, hogy nem úgy értettem. Ne haragudj.-simogatom meg fejét majd vissza csúszok helyemre. Én kértem időt nem én leszek aki rá mászik csak azért mert nem akarom, hogy haragudjon. Ha átölel nem tolom el, de nem akarok én kezdeményezni akármennyire ki akarom előző beszólásomért engesztelni. IM : Tudom, hogy nem azért mondta, hogy megbántson, ezért közelebb kúsztam hozzá és végigsimítottam arcán. - Tudom, hogy nem úgy értetted. – próbáltam odabújni hozzá, de féltem, hogy eltol, így inkább nem nyomultam túlságosan. Megvártam első reakcióját, ami egy mosolyban nyilvánult meg. A görbület arcán arra biztatott, hogy ne hátráljak meg, így teljesen hozzásimultam, arra várva, hogy karjai átöleljenek. Szeretetre volt szükségem és tudtam, hogy tőle nem kaphatok 100%-os szeretetet, de azzal a csekéllyel is beérem ha tőle van. WonHo : Ahogy átölelt elmosolyodtam és én is átkaroltam. Egész jót aludtam így két ölelő kar között ezért már szinte este volt mikor legközelebb kinyitottam szemeim. A mellettem szuszogó fiú látványa mosolyra késztetett és nem volt szívem felébreszteni ezért óvatosan kimásztam mellőle. Nem akartam csak úgy turkálni a hűtőjében és amúgy is valami finomságra vágytam így felvettem cipőmet magamhoz vettem lakása kulcsait és elindultam keresni egy boltot. Lent egy halom édes és sós dolgot vettem egyaránt majd mikor vissza mentem a lakásba I.M már az asztalnál ült kétségbe esett arccal. Amint meglátott szinte láttam ahogy végig fut a megkönnyebbülés arcán. -Azt hittem leléptél.-mondja kissé szomorkásan. -Csak hoztam finomakat.-léptem oda hozzá az asztalhoz és letettem elé a szatyrot.
IM : Estefelé ébredtem csak fel, erre a kintről beáradó sötétségből következtettem. Szemeimet lassan nyitottam ki és rá kellett jönnöm, hogy egyedül vagyok a szobában. A fájdalom ellenére, ami testemet kínozta egyből kipattantam az ágyból és körbekémleltem a kis lakást, de Wonhot sehol se találtam. Kétségbeesetten rogytam le a lakásban lévő egyik székre. - Hát így ér véget?! – kérdeztem hangosan és már majdnem sírni kezdtem, mikor hallottam az ajtó nyikorgó hangját. Egyből odakaptam tekintetem és megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor Wonho alakját láttam körvonalazódni. – Azt hittem leléptél. - Csak hoztam finomakat. – tette le elém a teli szatyrot. Úgy ugrottam, mint egy kisgyerek. Éhes és kíváncsi voltam, így megfogtam a szatyrot és kiöntöttem a tartalmát. A bőség zavarában szenvedve próbáltam kiválasztani mit együnk. - Melyik a kedvenced? – kérdeztem meg ezzel segítséget kérve tőle, hogy mit együnk először. WonHo : -Ez.-mutattam rá egy extra csokis darabra.-Régen nem ettem már ilyet. De most, hogy a héten szabad vagyok bűnözhetek.-vigyorgok mint egy ovis. Leülünk az asztalhoz és annak ellenére, hogy azt terveztem ezzel az egyel elleszek az asztalon található ételek felét belém tömi. -Ritkán lehet ilyet élvezd ki.-tartja felém a következőt. -Channie elég.-kuncogok. -Soha többet nem tudok megmozdulni.-tolom el kezét mire hirtelen a telefonom is megcsörren. Meglátom managerem nevét a kijelzőn villogni és elkomorodok. -Ennyit a szabad hétről.-morgom majd veszem fel a telefont. -WonHo. Tudom, hogy megígértem de be kell jönnöd a céghez mert a múltkori anyagokat elcseszték így újra kéne válogatni őket. -Nélkülem nem megy?-nyafogtam. -Nem!-zárta le a beszélgetést ennyivel ugyanis lerakta a telefont. -Mennem kell.-sóhajtottam az előttem ülőnek. IM : Még, hogy nem tud megmozdulni. Én annak az adagnak, amit ő elfogyasztott a tízszeresét is megtudnám enni és boldogan futkároznék utána. az mondjuk lehet, hogy egy része visszaköszöntene, de ez már részlet kérdés. Önfeledt „etetésem” a hülye mobiljának a csörgése zavarta meg. Ott fortyogtam magamban még ő a managerével beszélt, csak a végére tértem vissza saját kis világomból. - Mennem kell. – sóhajtott egyet. Mivel hirtelen nem tudtam mit mondjak erre csak bambán ültem tovább vele szemben. – Szia. – köszönt vissza az ajtóból. - Szi…a- de már csak az éppen csukódó ajtó hallotta. – Ennyit erről. Inkább bemegyek dolgozni. Rendet tettem a kis konyhácskámban. Kidobáltam a szemetet, a maradékot meg eltettem. miután végeztem a fürdőbe mentem, letusoltam magamhoz vettem pár fájdalomcsillapítót, felöltöztem, magamhoz vettem egy sapkát is, hogy arcom valamennyire takarásban legyen és elindultam munkahelyemre. Mire odaértem már a tüdőmet is kiköptem. Minden erőmet felemésztette a séta, annak ellenére, hogy viszonylag közel laktam a bárhoz. - Késtél. –üdvözölt kedvesen főnököm. Mivel nem tudják, hogy mi történt velem és a helyettesítőmet se látom még, kénytelen vagyok beállni dolgozni. - Sajnálom. – hajoltam meg, ügyelve arra, hogy ne látszódjon rajtam mennyire fáj jelen pillanatban ez a mozdulatsor. - Menj hátra, öltözz át és gyere segíteni. – adta ki a parancsot. WonHo : Fújtatva indultam meg az ügynökség felé azzal a határozott céllal, hogy amikor belépek letépjem szeretett hyungom fejét. -Wonho hát ideértél végre.-sóhajt megkönnyebbülten managerem. -Remélem valami rohadt fontos volt.-forgatom meg szemeim majd feltrappolok a stúdióba. Komolyan mondom, hogy megőrülök... azért lettem berángatva a stúdióba, hogy kiválasszak két kép közül egyet... mert ha emailben elküldik és én megmondom telefonon az nem jó... Talán egy dologra mégis csak jó volt, hogy bejöttem...bizonyosságot nyerni. Ugyanis a cégtől kifele jövet belebotlottam az egyik sminkes lányba aki igazán csinos és tudtommal odáig meg vissza van értem...most pedig itt vagyunk a női mosdó egyik fülkéjében és próbálom felébreszteni férfi énemet ami egy hete még hibátlanul működött...most pedig ismételten cserben hagy... képtelen vagyok akárcsak egy ujjal is hozzá érni pedig határozottan az esetem... de akárhányszor megpróbálnám bevillan a mellettem békésen szuszogó fiú arca. -Bocsi de most mennem kell.-hagyom magára az értetlen lányt és kezdek el rohanni autómhoz, hogy vissza mehessek I.M lakására. IM : Úgy tettem, ahogy a főnök mondta, hátramentem, felvettem a szükségem egyenruhát és visszamentem. - A sapkára nem lesz szükséged. – szólt oda nekem. - De szükségem lesz rá. – húztam még jobban lejjebb. - Azt mondtam nem lesz rá szükség. – jött oda és lekapta fejemről. - Jooyoung. – szóltam rá idegesen. - Veled meg mi történt?... - Hosszú történet nincs kedvem róla beszélni- vettem ki kezéből a sapkát és beálltam a pult mögé, hogy előkészítsem a terepet a nyitásra. WonHo : Ahogy vissza értem lakására de még percek után sem nyitott ajtót biztos voltam benne, hogy nincs itthon. -Az a kis hülye tuti bement dolgozni.-mérgelődtem magamban. Autómba ültem és elindultam a bár felé viszont mikor odaértem percekig ki sem szálltam hisz nem tudom mit is kéne mondanom neki. Nagyjából tíz perc után összeszedtem magam és besétáltam az ajtón. Bár ne tettem volna. Miután a pult felé néztem olyat láttam amit nem akartam...idegesen kezdtem el a fiúk felé sétálni és nem is fogtam vissza nemtetszésemet. IM : - Gyere. – fogta meg Kihyun a kezem. – Beszélnünk kell. – húzott a pult külső oldalára. Mivel nem volt még túl sok vendég, hiszen pár percre nyitottunk ki, ezért a főnök se nézett ránk szúrós szemmel, hogy hanyagoljuk a munkát és inkább a pultnál cseverészünk egymással. - Gyorsan mondd, mert Jooyoung kinyír. - Én nyírlak ki mindjárt. Normális vagy, hogy bejössz ilyen állapotban dolgozni?! - Tudod, nekem nincs gazdag pasim, aki eltartson. – húztam el a számat lekezelőn. - Minhyuk nem a pa…sim. - Oda van érted. – hajoltam közelebb hozzá. Arcunkat alig pár centi választotta el, de nem akartam, hogy más is hallja a kérdésemet. – De számodra sem közömbös, igaz? - húzódott mosoly arcomra. - Hát…nem tudom. Kedvelem Minhyukot, de nem úgy. Vagy… nem is tudom. - jött zavarba. Ennyi elég volt, ahhoz, hogy cselekedjek. Tudtam, hogy Minhyuk valahol a közelből figyeli szerelmét, így kezeimet, amik eddig a pulton pihentek Kihyun arcára simítottam. Ujjaimmal cirógattam puha bőrét, majd közelebb hajoltam hozzá. Ajkainkat pár milliméter választotta el egymástól. Szemébe nézve láttam a rémület parányi szikráját csillogni. - Látod…- kezdtem volna bele, de mielőtt elhúzódhattam volna Kihyun eltűnt. - Normális vagy?!- kérdeztem Wonhotól, majd aggódva a földön ülő munkatársamra néztem. -TI MEG MI A JÓ BÜDÖS FRANCOT CSINÁLTOK?! – ért oda Minhyuk is. - Mi semmit. – válaszoltam. – Csak beszélgettünk. - Beszélgettetek?! Hát ez minden volt csak beszélgetés nem. - Vagy te mások szájában járva szoktál beszélgetni? - fejezte be Wonho gondolatát Minhyuk. Kibaszott ideges volt, hogy lakótársa ajkai nem az ő ajkait becézgették. De könyörgöm semmi nem történt, amin ennyire fel kellene kapniuk a vizet. - Te.- mutattam a modellre. – Ne merj kioktatni. Nekem legalább nem kell minden percben hegyezni a cerkám. WonHo : -Te meg mégis miről beszélsz?-néztem kérdőn rá. -Hülyének nézel? Tegnap is besétáltál ide egy nővel és ne akard nekem azt mondani, hogy csak beszélgettetek...és ki tudja még rajta kívül hányan voltak csak a napokban.-forgatta meg szemeit idegesen. -És annak ellenére, hogy ezt tudtad mégis szerelmet vallottál.-kontráztam rá. -Hogy mit csináltál?-kiáltott fel munkatársa. -Te fogd be.-kiabáltam rá.-Te meg gyere velem.-ragadtam meg karját I.M-nek és magammal kezdtem rángatni ellenkezése ellenére. Kinyitottam az autó hátsó ajtaját és belöktem rajta talán kicsit durvábban is mint kellett volna de jelenleg nem érdekelt. Bemásztam mellé és szúrósan néztem rá. -Mi bajod? Te vagy aki nem szeret engem akkor mégis miért vagy kiakadva?-kiabált. -Tudod miért jöttem ide?-néztem rá kérdőn persze választ nem vártam.-Hagyj beszélni. -ő erre csak egy aprót bólintott. -Én...-kezdtem bele de nem tudom mit is kellene pontosan mondanom, de azért folytattam.-Miután összevesztünk és te eljöttél tőlem... valahol berúgtam és haza vittem egy csajt.-láttam, hogy közbe szólna de leintettem.-Másnap igazából semmire sem emlékeztem de következő este mikor lementem bulizni és hazavittem azt a lányt is akit láttál...nem történt semmi. Majd jobban vissza gondolva... előző este sem. Most pedig ne akadj ki kérlek..de miután eljöttem tőled a cégnél is megpróbálkoztam de szintén semmi. Egyszerűen akárhányszor megpróbálnék megfektetni egy lányt...téged látlak magam előtt. Channie én nem vagyok szerelmes beléd de azt nem tagadhatom le, hogy kedvellek és nem tudlak kiverni a fejemből. Én nem tudom, hogy így neked mennyire felel meg, hogy nem tudok száz százalékot nyújtani neked, de ha így is megfelel próbáljuk meg. IM : Köpni-nyelni nem tudtam a hallottaktól. Kellett pár perc mire feldolgoztam azt, ami elhagyta száját. Számomra ez a monológ felért egy vallomással, még ha másnak ilyen meg se fordulnak a fejében. De könyörgöm Wonhoról beszélünk, aki pár napja még a világ legnagyobb nőcsábásza volt… - Channie. – hozott vissza hangja a gondolataimból. Szükségem volt még pár pillanatra mire megtaláltam saját hangom és képes voltam valamit kinyögni. - Rendben. Próbáljuk meg– adtam választ, majd kezeimet nyaka köré kulcsolva húztam magamhoz egy lágy és szenvedélyes csókra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése