Behálózva 10.rész

I.M.:  A nap már jó magasan járt mire sikerült valamennyire magamhoz térni. Szemeimet még képtelen voltam kinyitni, de közelebb csúsztam a másik oldalhoz. Arra vártam mikor ütközök egy meleg testbe, de az ütközést helyett a padlóval létesítettem közelebbi kapcsolatot.

- Francba. – pattantak ki szemeim egyből az esés után. 

- ChangKyun?! – jött be Wonho egy szál alsóban a szobába.

- Jó reggelt. – álltam fel a földről, majd visszaültem az ágyra és térdeimet kezdtem simogatni. Fájtak az előbbi esésétől.

- Mit csináltál? – térdelt elém, hogy szemeink egy magasságba legyenek.

- Leesetem az ágyról. – nem kerteltem. Tudja mennyire béna vagyok, így hiába hazudnék akkor is tudná, hogy megint valamit elbénáztam.

Wonho: - Bénaság.- simítok végig térdén, amit beütött. - Készülődj. - álltam fel mellőle és a szekrényhez sétáltam.

- Hova megyünk?- sétált mögém, hogy derekamra fonja karjait.

- Randizunk emlékszel?- fordultam hátra ő pedig nagy szemekkel nézett rám.

- Azt hittem azt csak úgy mondtad. - mondja kisfiús boldogsággal arcán mire csak egy mosoly kíséretében megráztam fejem és visszafordultam a szekrényhez. Nagyjából negyed óra alatt kicsíptem magam majd tükörbe nézve elégedetten hümmögtem, de mikor megálltam Changkyun előtt és leesett állal nézett rám, elégedettségem hatalmas lett és egy óriási féloldalas vigyorral figyeltem arcát.

I.M: Mivel elfordult a szekrényhez, ahelyett, hogy elmondta volna hova megyünk én is megkerestem táskámat, amiben ruháim pihentek. Kipakoltam az összes ruhadarabomat az egyik szoba ágyára és csalódottan konstatáltam, hogy semmi olyan ruhám nincs, amit felvehetnék, ami illene Wonho szintjéhez. Nem volt mit tennem be kellett érnem egy egyszerű farmerrel és egy pólóval.  Mikro végeztem visszamentem Wonho szobájába és leesett állal néztem az előttem állót.

- Átöltözöm. –fordítottam hátat. Nem akartam ilyen ócska göncökbe mutatkozni vele, de nem volt más, amit felvehettem volna.

Wonho: - Héé várj már. - kaptam el csuklóját kuncogva. - Először is...jól nézel ki. Másodszor...van egy meglepim - húztam hálómba vissza ahol megálltunk a hatalmas szekrény előtt ő pedig kíváncsian nézett rám. Kitártam a szekrény ajtót, ami tele van márkás mégis hétköznapi viseletre alkalmas ruhákkal és egy-két elegánssal ha olyan helyre mennénk esetleg.

- Ez a tiéd. Ha itt vagy nálam ne a táskádból öltözz. - mosolyogtam rá.

-Wonho...én ezt nem fogadhatom el. - nézett rám nagy szemekkel.

- Együtt vagyunk nem?- karoltam át derekát úgy néztem szemébe mire ő csak félénken bólintott. - Akkor elfogadhatod. - csókoltam meg, majd miután elváltunk a szekrény tartalmát kezdtük átnézni mit is vehetne fel.

I.M.: Teljesen ledöbbentem a szekrény tartalmán. Legszívesebben az összes benne lévő ruhát magamra aggattam volna.

- Nem tudom melyik legyen. – sóhajtottam egyet.

- Segítek választani. – lépett mellém Wonho, majd pár perc múlva kezembe nyomott egy szettet. Mosollyal az arcomon kezdtem el vetkőzni előtte. – Ha nem szeretnéd, hogy most letámadjalak, nem előttem öltözöl .

- És mi van akkor…- lépdeltem közelebb hozzá és már marta volna ajkaira, de megakadályozott benne.

- Nem viszlek el soha sehova, ha most nem jössz . –hintett egy apró csókot puha párnáimra, majd magamra hagyott, hogy öltözzek.

Wonho: Miután mindketten felöltöztünk lementünk az autóhoz, de mielőtt beszálltam volna Changkyun megállított.

- Vezethetek?- nézett rám hatalmas szemekkel.

- Van jogsid? - vontam fel szemöldököm.

- Nincs...- húzta el száját majd folytatta. - De attól még vezethetnék. Kéééérleeek. - pislogott nagyokat.

Elgondolkoztam rajta, hogy megengedem neki, de végül csak megráztam fejem és nemet mondtam mire duzzogásban tört ki.

- Ígérem elviszlek majd valami kevésbé forgalmas helyre, ahol vezethetsz de itt és most nem. - simogattam meg arcát majd újra az útnak szenteltem figyelmemet. Nagyjából negyed óra kocsikázás után oda is értünk az étteremhez.

I.M.: - Wonho. - szólítottam meg félve, amint leparkolt egy elég puccos étterem előtt. – Nem mehetnénk máshova? – kérdeztem félve. Nem szerettem volna beégni előtte. Nem voltam még étterembe és féltem, hogy valami rosszat teszek, amivel ártok neki. – Egy kiülős is megteszi.

- Nyugi, nem lesz semmi baj. – adott egy puszit arcomra, majd kiszállt a kocsiból és várt, hogy én is kövessem.

Wonho: Ahogy beléptünk az ajtón láttam, ahogy az emberek összesúgtak így csak bíztatóan néztem a mellettem kissé szorongó fiúra. Leültünk asztalunkhoz majd miután felvették rendelésünk beszélgetni kezdtünk.

-O..oppa.- szakított félbe két tizenéves lány.

- Sziasztok. - mosolyogtam rájuk feléjük fordulva.

- Kaphatunk egy aláírást?- hajtotta le fejét kipirult arcát takarva mire csak kivettem a kezéből a kis füzetkét, amit szorongatott és aláírtam majd ugyan ezt megismételtem barátnőjének is. Megköszönve siettek el asztalunktól így figyelmemet újból a mellettem ülő jelenleg kissé csendes fiúnak szenteltem. Nem túl feltűnően végig simítottam asztal alatt combján jelzésképp, hogy nincsen baj mire ő egy apró mosolyt villantott felém mégis láttam, kellemetlenül érzi magát az előző jelenet miatt.

- Menjünk mégis máshová?

I.M.: - Már választottam. – tértem ki kérdése elöl. Nem akartam bekavarni azzal, hogy nem feszélyezve éreztem magam ebben a körben és azt se akartam a tudtára adni, hogy igenis zavar, hogy szinte minden szempár rám szegeződik.

- Sikerült választaniuk? – állt meg asztalunk mellett egy fiatal pincér lány. Nem szólaltam meg. Vártam, hogy Wonho mondja először, hogy döntött, de a menü helyett csak megszólított.

- ChangKyun, kérdeztem valamit. – mondta mintha a pincér nem is állna ott mellettünk.

- 56-os menü. – nem foglalkoztam vele és inkább a pincérnek válaszoltam.

Wonho: Lemondóan sóhajtottam majd én is leadtam inkább a rendelésem.

- Changkyun.

- Hmm?- nézett rám úgy mintha nem tudná mit akarok.

-Sajnálom. De...megkell szoknod ezt. Mikor engem választottál sajnos ezt is. De idővel megszokod. - próbáltam bíztatni, de jelenleg én sem voltam teljesen biztos benne, hogy ehhez hozzá fog szokni.

- Tudom, semmi baj. -nyúlt volna asztalon pihenő kezem után, de egy apró simítás után elhúztam onnan. Pont ebben a pillanatban jött pincérünk így egyből rá koncentráltunk

I.M.: Csendben ültem mellettem és csak kapargattam a tányéromban lévő ételt. Bár éhesen jöttem ide, valahogy elment az étvágyam.  Legszívesebben a falhoz vágtam volna a tányért a tartalmával együtt, de nem tehettem. Wonho miatt nem cselekedhettem meggondolatlanul.

- Nem ízlik? – fordult felém egy idő után.

- De nagyon finom. – erőltettem egy mosolyt arcomra, majd megpróbáltam egy falatot is legyűrni torkomon.

Wonho: Annyira nehéz így ez az egész. Kezdem úgy érezni, hogy ez a kapcsolat nem jöhet össze pedig én akarom. Igazán minden erőmmel azon vagyok, hogy működjön, hogy neki jó legyen...igazán sajnálom, hogy ő nem így érzi.

Minden esetre próbálok az ételre koncentrálni és csak remélem idővel feloldódik kicsit.

Nagyjából egy órát voltunk az étteremben ez idő alatt Changkyunba is vissza tért az élet így kellemes hangulatban beszélgettünk.

- Sétálunk egyet?- néztem az előttem ülőre mire ő csak bólintott egyet.

Fizettem majd kiléptünk az ajtón ahol ismételten rajongókba botlottunk. Már csak ez hiányzott...kissé elkomorodtam, de mikor rájuk néztem felvettem szokásos vigyorom hisz nem mutathatom mennyire irritálnak jelenleg. Kiosztottam az aláírásokat majd mikor azt hittem végre elszabadulunk az egyik lány felszólalt.

- Oppa...ki ez a fiú veled?- nézett rám hatalmas szemekkel. Beharaptam számat és nem tudtam hirtelen mit mondjak. A mellettem feszülten ácsorgó Changkyunra néztem...

- Egy...közeli barátom. - hazudtam és éreztem ahogy benne akad a levegő ezért bocsánatot kérve a lányoktól húztam be autómba és miután becsuktam az ajtaját szorosan magamhoz húztam.

I.M: Nem akartam teljesen elrontani a mai napot, ha már elhozott randizni annak ellenére, hogy elvileg nem mutatkozhatnánk együtt a nyilvánosság előtt- már pedig egy étterem nagyon is nyilvános- elhozott nem vághatok végig savanyú képet. Örülnöm kellene, hogy megszegte saját szabályát és elhozott. 

- Sétálunk egyet? – kérdezte, miután mindketten befejeztük az ebédet. Nem válaszoltam, csak egy apró bólintással jeleztem, hogy minél hamarabb el akarok menekülni erről a helyről. De a menekülés lett a vesztem. Szerencsétlenségemre, a bejárat előtt újabb rajongó áradatba ütköztünk. ez még nem is zavart volna nagyon, hiszen meg kell szoknom, ha Wonhoval akarok együtt lenni, de mikor menni készültünk egy lány félve kérdezett.

- Egy… közeli barátom. – válaszolta a mellettem álló modell a kérdésre. Ekkor mintha bennem elszakadt volna valami. Arcomra kiült a meglepődöttség és a fájdalom. Tudtam, hogy nem mondhatja az igazat, de fájt hangosan hallani hazugságát.

- Sajnálom. - suttogta fülembe már az autóban.

- Nem kell sajnálnod. Tudom, hogy mire vállalkoztam. – próbáltam erősnek látszani, de úgy kapaszkodtam Wonhoba, mintha bármelyik pillanatban magamra hagyhatna.

Wonho: Teljesen összeszorul a szívem, ahogy azt mondja tudja mire vállalkozott ennek ellenére úgy szorít magához mintha bármelyik pillanatban eltűnhetnék. Én is szorosabbra fonom körülötte karjaim és nyakába csókolok.

- Menjünk haza?- emelem rá tekintetem mire csak megrázza kicsit fejét.

-Sétáljunk.- erőltet magára egy mosolyt majd kézen fogott és egy apró puszi után kihúzott az autóból.

Ahogy kiléptem elengedtem kezét egy sóhaj kíséretében és útnak indultam egy tetszőleges irányba.

I.M: Kezem égett az ürességtől, ahogy övét kirántva enyéim közül indult el nélkülem. Nem tudtam mit kellene tennem. Egyik felem azt sugallta, hogy meneküljek el, mielőtt visszafordíthatatlanná válnak a dolgok. Másik felem pedig a maradás mellett tette le a voksát. Tudtam, hogy az eszemre kellene hallgatnom, de képtelen voltam józanul gondolkodni és bár tudtam, hogy ha követem azzal a saját sírom ásom meg, nem tehettem mást. Lábaim maguktól indultak meg utána.

Wonho: Láttam, hogy kissé lemarad és attól féltem, hogy most hátat fordít és magamra hagy, de miután mellém sétált megnyugszom. Körbenézek, hogy vannak-e a közelben de mivel nem látok senkit közelebb lépek és egy picike puszit nyomok szájára majd visszalépek eredeti helyemre. Ránézek a döbbent kipirult arcú fiúra és hatalmas mosoly terül arcomra.

-W..Wonho oppa.- hallottam meg egy vékonyka bizonytalan hangot hátam mögül mire hátra néztem. Egy hat év körüli kislány ácsorgott zavarban mögöttem mire elé léptem és leguggoltam, hogy egy magasságban legyünk.

- Szia.- intettem neki két kézzel mire zavartsága kicsit oldódott.

- Mond csak oppa ő a barátod?- mutatott Changkyun felé mire csak bólintottam.

- Ti szerelmesek vagytok?- kérdezte csillogó ragyogó szemekkel így késztetést éreztem rá, hogy igazat mondjak.

- Valami olyasmi.- mosolyogtam rá még mindig majd barátom felé fordultam és vissza a kislányhoz. - Viszont ez a mi titkunk oké?- nyújtom felé kisujjam amire boldogan nyújtja övét is ezzel megköttetve titkunkat. Elköszöntünk a kislánytól majd újra párom mellé léptem, hogy folytathassuk sétánkat most már sokkal kevésbé kellemetlenül.

I.M: - Wonho.- szólítottam meg, ahogy egy picit csendesebb helyre értünk és meggyőződtem róla, hogy tényleg senki nincs a közelükben.

- Hmm? – fordult felém.

- Nem lesz belőle gond?- szemöldökét felhúzva jelezte nem igazán érti miről beszélek. – Úgy értem a kislány. Bízol benne?

- Még ha nem is bízom benne, ki hinne egy pár éves kisgyereknek?!

Nem tudtam mit válaszoljak erre. Rosszul esett, hogy így állt a dolgokhoz.

- Akkor miért mondtad el neki? – fordítottam hátat neki, hogy ne lássa mennyire kikészít ez az egész helyzet. Örültem, hogy felvállalt a kislány előtt, de darabokra törtem előző mondata miatt. Mindig akkor gázolt a legjobban a lelkembe, mikor a biztató szavaira lett volna szükségem. – Menjünk haza. – töröltem le szememből kibuggyanó könnycseppet.

Wonho: Remek...akárhányszor megszólalok csak megbántom. Ő előre siet, de látom nem tervez bevárni így szinte rohanok utána.

-I.M várj már. - kiabálok utána de semmi...- Changkyun. – kérlelem, de továbbra is semmi.

- Channie. - kapom el csuklóját mikor utol érem. - Most mi a baj, hmm? - figyelem lecsorduló könnyeit majd ujjbegyemmel letörlöm azt mire hátrébb húzódik.

- Sajnálom. - hajtom le fejem.

-Mindig csak ezt mondod... mi lenne ha nem adnál okot, hogy bocsánatot kelljen kérned?- tör fel belőle a sírás.

- Én nem akartalak egyszer sem megbántani...de még sosem volt kapcsolatom nem tudom ilyen helyzetben mit kéne tennem....és az, hogy az első te vagy még jobban megnehezíti. De kedvellek és próbálok változni. - lépek közelebb.

- Ez már nem elég...nekem nem elég az, hogy azt mondod kedvelsz... mi van ha egyszer csak azzal fogadsz, hogy találtál egy lányt akit szeretsz? Hisz belém nem vagy szerelmes...csak kedvelsz..vonzódsz hozzám. - tör ki belőle a zokogás. Odalépek, hogy átöleljem, de ő egyszerűen csak lelöki magáról karjaim és hátat fordít. - Fejezzük be.

I.M.: A legjobb döntést hoztam. Vagyis abban a pillanatban azt hittem ez a legjobb döntés.

- ChangKyun ne csináld. – jött utánam Wonho.

- Nekem ez így nem elég. – vettem vissza a hangomból, mikor megpillantottam a körülöttünk álló lányokat.

- Ígérem…

- Nem kell semmit ígérned. – mondtam hangosan, majd közelebb léptem hozzá. – Szerintem nem tenne jót a karrierednek ha most jelenetet rendeznél. – szinte suttogtam a szavakat. És bár még mindig elég távol voltam tőle, tudtam, hogy hallotta, amit mondtam. 

Köszönés nélkül fordítottam hátat neki és távoztam. Könnyeim patakokban folytak. Borzasztó látványt nyújthattam mégse érdekelt. Egy dolog járt a fejembe, hogy otthon lehessek.

Wonho: Életemben először próbáltam valamit jól csinálni de úgy látszik bukásra vagyok ítélve. Nem mondom, hogy nincs igaza hisz megértem...nálam többet érdemel. Amint magamra hagyott rajongóim megrohamoztak így felkellett vegyem ismét az álcát, mosolyogni és mutatni mennyire szeretem őket...ha tudnák mennyire a hátam közepére se kívánom jelenleg őket talán még a rólam kirakott posztereiket is letépnék a szobájuk faláról. Számoltam a perceket mire megszabadulhattam tőlük és autóm biztonságába menekülhettem. Tíz percnyi kocsikázás után értem el célomat, hogy ma este ismét kiadjam minden gondomat.

- Haver..megint elcsesztem. - kezdtem bele egyből ahogy drága legjobb barátom ajtót nyitott.

I.M.: Mikor hazaértem csak bevágtam magam után az ajtót és lefeküdtem a kanapéra. Az úton hazafelé végig könnyeimet hullajtott, de mire hazaértem könnycsatornáim kiszáradtak, a szemem felduzzadt, a fejem majd’ szétrobbant, de ez se érdekelt. Még az se izgatott, hogy ma este dolgoznom kell. Nem volt annyi erőm, hogy felkeljek és ahhoz se, hogy betelefonáljak. Annyira összetörtem, hogy képtelen voltam bármit is csinálni. Még az is fájt ha levegőt vettem.  Én pedig nem akartam, hogy fájjon. Azt gondoltam, hogy így jobb lesz. Ha szakítunk majd nem szenvedek, de tévedtem. Ez még jobban fájt.